Polgár Ildikó kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1982)
Ütéssel beérők a technikai csillogás, a játékosság, a látszólagos frivol kellemkedés mögött nem érzékelték a drámát, s fennállt a veszély, hogy mélyművelt lélekbúvár-esztéták a minden áron való szimbólum-keresésben hamisan interpretálják e művészet tartalmait. Az adekvát értelmezésre természetesen senkinek sincs kizárólagos jogosítványa, de kiindulásul az alábbi gondolat - mint munkahipotézis - talán elfogadható: Polgár Ildikó tevékenységének kulcsproblémája a kultúra, a művészet, a mesterség (nota bene, az utóbbi kettőre az ókori görög s a latin is egy szót használ: „techné”, illetve „ars”) tradícióinak, kontinuitásának őrzése, s ennek az igénynek ütközése a ma, itt jelenvalóság követelményével, amelynek megfelelni épp a tradíciókkal szakító, a művészet sorskérdéseit sokszor az alapokat megtagadva feszegető neoavantgardhoz csatlakozva tud a művész. Ebből adódik a konfliktushelyzet, ezért drámai a szituáció. Polgár ma is előszeretettel nyúl régi fotográfiákhoz, de korai műveitől, antropomorf idoljaitól sem volt idegen az archaizáló attitűd; vélhető párhuzamaikat a tudatos átvételnek még a gyanúját is elhessentve - az írott történelem előtti európai kultúrákban tudjuk megtalálni. A helládikus márvány idolok szűkszavú geometrizmusból is felfeslő eleven formát vagy a Magyarországon fellelt késő-rézkori centeri urnákat felsorakoztathatnánk előképekül, de ez aligha vinne közelebb a lényeghez. Ha e tárgyak szellemét kívánjuk megragadni, hivatkoznunk kell a monumentális idoloknak arra a - zárt teremben sajnos kevéssé érzékelhető - hatására, mely szabad térben - például a siklósi kerámia szimpozion Perényi függőkertjében - oly kiválóan érvényesült. E sudár leányalakok ott kariatidák csarnokává tudták tenni a romos bástyát, s torzóban ránk maradt akropoliszi kerékként álltak, feszültek a térbe. Önkéntelen az asszociáció a görög művészetre, hisz a figurákban nyíltan megmutatkozó eroszi érintés, felszabadult életöröm, őszinte közlés, veleszületett természetességű nyelvezet elég alapot ad ehhez. Gondolkodásunk paradox tulajdonsága, hogy az eredeti jelenségeket is csak úgy tudja elhelyezni, ha hasonlítja őket ismertekhez. Az analógiák felkutatása azonban csak megerősíti az ítéletet: szuverén művészettel állunk szemben, mely szokatlan anyagban - a rehabilitált porcelánban - a transzpozíció látható nyoma nélkül, anyanyelven fogalmaz. A nagyméretű idolokkal egyidejűleg keletkezett, választékos eleganciájú és