Szegedi képzőművészek csoportos kiállítása (Szabadka, Városi Múzeum, 1982)
Erdei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia egykori főtitkára több mint tíz évvel ezelőtt azt írta Város és vidéke című szociográfiai munkájában : „Szegedre egyformán jellemző kétféle szellemi arculat. Egyik, a couleur locale, a helyi géniusz táj jellege, aminek Tömörkény, Móra, és a festő Nyilasy a kifejezője, a másik, az űrállomási szerepe: kiemelkedő tehetségek átmeneti állomása Szegeden, amire Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza régi példáin túlmenően az újabb példák: József Attila, Radnóti Miklós és Szent-Györgyi Albert. És egy másik ellentétpár is jellemző Szegedre. Egyfelől a konzervatív hagyományosság, másfelől a modernista avantgardizmus. Az előbbinek Bálint Sándor, a néprajzprofesszor, az utóbbinak Lehel István, az absztrakt festő lehet a reprezentálója.” Úgy tűnik, egy évtized lejártával Erdei szavai — ha gyökereiben igazak is, új hajtásaiban mindenképpen — módosításra szorulnak. Ezen a tárlaton, Szeged jugoszláviai testvérvárosában, Szabadkán ugyanis a művek a 80-as évek küszöbének szegedi képzőművészetét reprezentálják. Azokat a törekvéseket, tendenciákat és kísérleteket, amelyek részint a hagyományokból táplálkozva mutatnak új hajtásokat, részint azokat, amelyeket máshonnan telepítettek a sajátosan szegedi humuszba. De azonnal felmerült: egyáltalán van-e speciálisan szegedi táptalaja és atmoszférája az itt virágzó művészeteknek, vagy ez csupán erőszakolt belemagyarázás? Néhány évvel ezelőtt több helyütt fölvetődött a kérdés: van-e szegedi műhely? A válasz imigyen kristályosodott ki : nem szegedi műhelyekre van szükség hanem a magyar képzőművészet alkotóműhelyére Szegeden. S ez a két megközelítés nem ugyanaz. Az utóbbi években mindinkább bebizonyosodott, hogy olyan művészek találtak otthonra Szegeden, olyan alkotásokat inspirált az itteni atmoszféra, mely bizonyító erejű a kérdés eldöntésére. Abban ugyanis, hogy ezek a művek nem csupán a körtöltésen belüli mértékkel mérhetők, de igazi értékei az országos mezőnynek, tehát, olyan képzőművészet gyökeresedett meg és virágzik a Tisza partján, melynek hajtásai, bimbói és levelei immár országos mércével mérhetők, nemcsak itt érvényesek, de számontartottak a kortárs magyar képzőművészet egészében. Különös karaktere van ennek a képzőművészetnek. Nehezen sorolható egyféle stílushoz, képtelenség skatulyákba gyömöszölni. Karaktere a sokszínűség, a változatosság, a források egyaránt megtalálhatók az alföldi piktúra drámai és lírai örökségénél, a legkorszerűbb, század eleji törekvések forrásvidékénél, de a reneszánsz emberközpontú világánál s még visszább az időben, a görög mitológia évszázadokon, átívelő modelljeinek vulkánjainál. A szegedi képzőművészet még néhány évvel ezelőtt is táblakép-centrikus volt. Pedig mindig is erőteljesebb volt e városban a plasztikai hagyomány (Gergely Sándor, Csáky József), a grafika (Buday György, Moholy Nagy László), mint a meglehetősen lokális inspirációjú és színezetű piktúra. Mintha ez az egészségtelen struktúra helyére billent volna az utóbbi időszakban. S ennek erősítője néhány itt letelepülő szobrászművész és grafikát művelő, nyitott szemléletű alkotó. Az utóbbi két esztendő szegedi nyári tárlatain felsorakozó művészek seregszemléje e mostani kiállítás Szabadkán. Jelezvén minden örökség esszenciáját és fölvillantván a továbblépés útjainak szellemi útjelző-tábláit. Tandi Lajos Rövidítések: terr. : terrakotta br. : bronz szita : szitanyomat v. szerigráfia sz. linó: szines linó pl.: olaj temp. : tempera acr. : acryl Skracenosti: terr.: terrakotta br. : bronz szita: pritisak sita (sitografija) sz. Uno: bojni linó ol. : uljena slika temp. : tempera acr.: akiyl