Tiszatáj (Ferenczy Terem, Pécs, 1982)
Úgy gondolom, hogy a bemutatással illő, és a lehető félreértések elkerülése miatt ésszerű is, kezdeni a kiállítással kapcsolatos mondanivalómat. Szükséges tisztázni elsőként, hogy a tárlat Tiszatáj címe nem tematikus megkötést jelent. Nemcsak vízpartot, füzeseket, árteret, csónakot vagy halászokat láthat a tárlatlátogató. A műveket minden tematikai megkötöttség nélkül küldhették be a Tisza alsó folyásának vidékén élő, ott alkotó művészek. A Tiszatáj tehát ez esetben a résztvevők állandó vagy ideiglenes környezetének megjelölését hivatott kifejezni. Ez a vidék tájképileg elég egységes: téres, tágas alföldi róna, ritkuló tanyafoltokkal, a Tisza, a Maros partmenti erdőinek zöld szalagsávjával. A táj gazdaságilag-társadalmilag azonban igen változatos. Magában foglal fejlett ipart és erős, több termelési ágas mezőgazdaságot, kisugárzó tudományos, szellemi tőkét és komoly művészeti múltat. Elég itt úgy hiszem Szeged, Hódmezővásárhely, Orosháza nevét kiragadott jelzésként említeni. Az eltérő gazdasági, társadalmi adottságok és ezzel öszefüggésben az urbanizáltság különbözősége többszólamú, változatos művészet létrejöttét segítette elő. Legkarakteresebb, mint az új realizmus kristályosodási pontja, a vásárhelyi festőiskola. Következetesen járják az elődök, az alföldi realisták, Tornyai, Koszta és társai szellemi, művészi örökségének útját. A múlthoz fűződő kapcsolatuk azonban elsősorban etikai és művészi, magatartásbeli, és csak másodlagosan stiláris. Szeged művészete már az előbb említettekből fakadóan is többrétű. Megtalálható benne a nagyobb nyitottság az egyetemes művészet áramlatai, történései iránt. A vásárhelyiek érzelmi töltése mellett náluk az intellektuális megközelítés hangsúlya nagyobb. Valamennyi kiállító tudja, s ez a művekből egyértelműen kitűnik, hogy ember és természet, ember és táj kapcsolatáról szólni soha nem volt időszerűbb, mint napjainkban. Lakásaink zártterében eltöltött időnket minél inkább rövidíteni akarjuk azért, hogy a tájjal, természettel kialakult évmilliós kapcsolatunk helyreálljon. Emellett azonban az itt élő ember megváltozott munkája és az alakuló egymás közti viszonyok sem idegenek a művészektől. Tájból, szűkebb-tágabb világukból, az egyetemes európai kultúrából és emberi élményeikből fakadó mondanivalójuk tolmácsolására változatos eszközöket használnak fel. Legtöbbjük alapélménye a látott világ, amelyet egyénileg teremtenek, kiemelve a számukra lényegeset. Nem idegen tőlük a részletező, műves megmunkálás, de találkozunk lendületes, expresszív formálással is. Rajzi finomság és egybefogott, síkbaterített dekorativitás alkotói egyéniségüktől függően található meg műveiken. Egybecsengő, harmonikus, lírai és egymásnak feszülő, élénk, drámaian ütköztetett színek megférnek és egymást kiegészítve, erősítve élnek a falakon. Nyugodt meditáció és sodró lendület, hevület mutatják érzelmeik és gondolkodásuk gazdagságát. Nemegyszer kortársi, formai újításokat alkalmaznak konkrét táji, emberi élményeik tolmácsolására. Elég sok és ellentétes vélemény látott napvilágot az utóbbi másfél-két évtizedben a táblakép jelenéről, jövőjéről. Igaznak kell elfogadni, hogy korunk alapvető problémáit csak saját korlátai között képes kifejezni. Egy-egy család számára azonban a művész sajátos láttatása nyomán árnyaltabbá, teljesebbé válik a világ. Pécs neve úgy él a magyar művészeti közvéleményben, mint a XX. századi modern képzőművészeti törekvések intézményei központjáé és mint a napjaink műfaji határokat is átlépő újításaira igen érzékeny, Pécsi Műhely otthonáé. A „Tiszatáj” vidékén élő hagyomány és az itt erősebb „lelemény” azonban nem jelent áthidalhatatlan akadályt a kiállítás fogadtatásában és befogadásában. A bármely szemlélet alapján létrejött esztétikai érték, a művészi minőség tisztelete, megbecsülése feloldja a látszólagos ellentéteket. E megállapítás igazságával ajánlom Pécs kulturális művészetet szerető tárlatlátogató közönségének, műgyűjtőinek figyelmébe kiállításunkat. DÖMÖTÖR JÁNOS