Tiszatáj (Ferenczy Terem, Pécs, 1982)

Úgy gondolom, hogy a bemutatással illő, és a lehető félreértések elkerülése miatt ésszerű is, kezdeni a ki­állítással kapcsolatos mondanivalómat. Szükséges tisz­tázni elsőként, hogy a tárlat Tiszatáj címe nem tema­tikus megkötést jelent. Nemcsak vízpartot, füzeseket, árteret, csónakot vagy halászokat láthat a tárlatláto­gató. A műveket minden tematikai megkötöttség nél­kül küldhették be a Tisza alsó folyásának vidékén élő, ott alkotó művészek. A Tiszatáj tehát ez esetben a résztvevők állandó vagy ideiglenes környezetének meg­jelölését hivatott kifejezni. Ez a vidék tájképi­leg elég egységes: téres, tágas al­földi róna, ritkuló tanyafoltokkal, a Tisza, a Maros partmenti erdőinek zöld szalagsávjával. A táj gazda­­ságilag-társadalmilag azonban igen változatos. Ma­gában foglal fejlett ipart és erős, több termelési ágas mezőgazdaságot, kisugárzó tudományos, szellemi tő­két és komoly művészeti múltat. Elég itt úgy hiszem Szeged, Hódmezővásárhely, Orosháza nevét kiraga­dott jelzésként említeni. Az eltérő gazdasági, társadalmi adottságok és ezzel öszefüggésben az urbanizáltság különbözősége több­szólamú, változatos művészet létrejöttét segítette elő. Legkarakteresebb, mint az új realizmus kristályosodá­si pontja, a vásárhelyi festőiskola. Következetesen jár­ják az elődök, az alföldi realisták, Tornyai, Koszta és társai szellemi, művészi örökségének útját. A múlthoz fűződő kapcsolatuk azonban elsősorban etikai és mű­vészi, magatartásbeli, és csak másodlagosan stiláris. Szeged művészete már az előbb említettekből fakadó­an is többrétű. Megtalálható benne a nagyobb nyi­tottság az egyetemes művészet áramlatai, történései iránt. A vásárhelyiek érzelmi töltése mellett náluk az intellektuális megközelítés hangsúlya nagyobb. Valamennyi kiállító tudja, s ez a művekből egyértel­műen kitűnik, hogy ember és természet, ember és táj kapcsolatáról szólni soha nem volt időszerűbb, mint napjainkban. Lakásaink zártterében eltöltött időnket minél inkább rövidíteni akarjuk azért, hogy a tájjal, természettel kialakult évmi­lliós kapcsolatunk helyreáll­jon. Emellett azonban az itt élő ember megváltozott munkája és az alakuló egymás közti viszonyok sem ide­genek a művészektől. Tájból, szűkebb-tágabb világukból, az egyetemes eu­rópai kultúrából és emberi élményeikből fakadó mon­danivalójuk tolmácsolására változatos eszközöket hasz­nálnak fel. Legtöbbjük alapélménye a látott világ, amelyet egyénileg teremtenek, kiemelve a számukra lényegeset. Nem idegen tőlük a részletező, műves meg­munkálás, de találkozunk lendületes, expresszív for­málással is. Rajzi finomság és egybefogott, síkbate­­rített dekorativitás alkotói egyéniségüktől függően ta­lálható meg műveiken. Egybecsengő, harmonikus, lí­rai és egymásnak feszülő, élénk, drámaian ütköztetett színek megférnek és egymást kiegészítve, erősítve él­nek a falakon. Nyugodt meditáció és sodró lendület, hevület mutatják érzelmeik és gondolkodásuk gazdag­ságát. Nemegyszer kortársi, formai újításokat alkal­maznak konkrét táji, emberi élményeik tolmácsolására. Elég sok és ellentétes vélemény látott napvilágot az utóbbi másfél-két évtizedben a táblakép jelenéről, jövőjéről. Igaznak kell elfogadni, hogy korunk alapve­tő problémáit csak saját korlátai között képes kifejez­ni. Egy-egy család számára azonban a művész sajátos láttatása nyomán árnyaltabbá, teljesebbé válik a világ. Pécs neve úgy él a magyar művészeti közvéleményben, mint a XX. századi modern képzőművészeti törekvések intézményei központjáé és mint a napjaink műfaji ha­tárokat is átlépő újításaira igen érzékeny, Pécsi Mű­hely otthonáé. A „Tiszatáj” vidékén élő hagyomány és az itt erősebb „lelemény” azonban nem jelent át­hidalhatatlan akadályt a kiállítás fogadtatásában és befogadásában. A bármely szemlélet alapján létrejött esztétikai érték, a művészi minőség tisztelete, megbe­csülése feloldja a látszólagos ellentéteket. E megálla­pítás igazságával ajánlom Pécs kulturális művészetet szerető tárlatlátogató közönségének, műgyűjtőinek fi­gyelmébe kiállításunkat. DÖMÖTÖR JÁNOS

Next