Jevgenyij Jevtusenko fotókiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1983)

Jevgenyij Jevtusenko: A fotográfia múzsája Az utcákat emberek milliói járják, akikről soha nem készítenek nagy művészek portrét. Ők sokan vannak, a nagy művész pedig ritka. Minden ember arca mögött egy-egy ismételhetetlenül egyedi élet titka rejlik. Az emberi arc is történelmi dokumentum. „A pillanathoz esdve szólnék: oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” - e fausti szállóige lehetne a jelszava a világ minden fotográfusának. Egyedül a fény­­képezés képes rá, hogy a pillanatot mindazokkal a részleteivel együtt ragadja meg, amelyek fölött a történelem nélküle tovasiklana. „Részletek mindenható istene” - írta Paszternák, s szavai pompásan illenek a fény­képezés múzsájára. A részletekből áll össze az élet egész hatalmas lükte­tése. Ám a részletek csak akkor töltődnek föl élettel, ha belülről valamilyen mágikus szükségszerűség világítja át őket. A részlet­ tények összefonódá­sának és kiválasztásának esetlegességét pedig egyedül a filozófia küzd­­heti le. A nagy fényképész mindig bölcselő, aki fényképezőgépével a kezé­ben filozofál. A fotóművészet nem csupán a megismerés eszköze, hanem a megismerés tárgyainak értelmezése is. Múzsájában megvan a kellő erő, hogy olyankor is megállítsa a pillanatokat, amikor azok ijesztők, s ezzel az emberiséget intő leckékké tudja változtatni őket. A háború rémségeiről készült fényképek hatása az emberi morálra nem volt kisebb, mint a hábo­rús bűnösök pereié. És hány fotós halt meg a frontokon anélkül, hogy hűlő kezével utoljára le tudta volna nyomni az exponáló gombot! A fotográfia múzsája szeret, örül, szenved, gyűlöl, hadakozik. Az objektív az érző ember kezében sosem szenvtelenül objektív. A fotóművészet a fényképezettek gyónása. Azok halhatatlansága, akik mellett a festészet megállás nélkül megy tovább. Azok néma monológja, kik nem kaptak szót az irodalomban. Vannak fotók, amelyek célja a híradás - hasznosságuk közismert. Vannak amatőrfényképek, amelyek segítségével az emberek úgy teszik kelleme­sebbé időtöltésüket, hogy miközben családjuk tagjait vagy turisztikai lát­ványosságokat kapnak lencsevégre, művészkedhetnek kicsit. Közülük, amatőrök közül egyesek azonban átlépik a tiszta dilettantizmus kereteit. Arra törekszenek, hogy valaminő pogány lelkesültséggel megörökítsék a világ újra föllelt frisseségét. Ha ez sikerül nekik, a fényképezés múzsája áldó kézzel simítja meg a dilettánsok homlokát, akik nem is sejtik, hogy ha csak egy pillanatra is, nagy művészekké váltak. Márpedig nagy művésznek lenni, még ha csak egy pillanatra is, nem csekélység... E pillanatban az a láthatatlan szál, ami az egyes embert az egész emberiséggel összefűzi, láthatóvá lesz. A művészet a láthatatlan szálak megtestesülésének misz­tériuma. Ezalól a fényképezés sem kivétel. Jómagam egész életemben fényképeztem - fényképezőgép nélkül. A raj­zoláshoz, ellentétben elődeimmel, tragikusan tehetségtelen vagyok. Talán épp ezért szeretem annyira a festészetet, ezért barátkozom főleg festők­kel, s ezért gyűjtök festményeket. Ugyanakkor a szememmel gyerek­korom óta tanultam fényképezést, élesen megragad bennem minden egyszer látott arc. Valamikor, a háború alatt, egy peronon egy falatnyit

Next