Maghy Zoltán (1983)
Életmű és emlékmű Magdy Zoltán, a nyolcvanéves, szelíd következetességgel járta és járja a maga útját, nem tévelyegve a tévelygő világban. Különös bizonyítékkal szolgált erről nemrég. Előkereste talán első tudatos művét, egy fejszobrot. Adyról formázgatta, fényképek nyomán, gipszből. Ugyan hol és mikor? A hajdúböszörményi református gimnáziumban, 1919 februárjában, a költő temetése napján tizenhat éves diákként. Dacolva a maradisággal? Nem a lázadás, nem a tagadás hajtotta. Egy-két költemény visszhangot vert benne. Fölébredt rokonérzését fejezte hát ki a kissé aránytalanná sikeredett munkásságában. Haragosságának, harcosságnak, ellenszegülésnek, lekicsinylő vagy félresöprő indulatnak sem akkor, sem azóta nem adta jelét. Nem kizárt, hanem befogadott. Nem fordult el valamitől, hanem követett valamit. Nem leleplezett, hanem azonosult. Csak az kötötte le, amit így magába olvaszthatott, hogy aztán művé teremthesse. Idejét, erejét nem vesztetegette másra. Kiszámított döntések, megérlelt választások igazgatták volna? Inkább az alkat, a tehetség önismerete és őszintesége. Ez határozta meg pályája fontos állomásait is. Kezdve a főiskolai évek szinte kötelező forgolódásaival. Maghy leghuzamosabban Vaszary osztályába és nyári művésztelepére járt. Vaszary már akkor úttörő és irányadó mesternek, az expresszionizmus egyik áthonosítójának számított. Minden bizonnyal csöndes és tartózkodó tanítványát mégis kitüntető érdeklődéssel kezelte: 1924-től gyakran és szokatlanul sok képét szerepeltette a budapesti tárlatokon. Közeledéséért? Ellenkezőleg, távolodásáért. Tehát a pálya afféle szabványos forrongással, forrongásból indult? Nem. Maghynak még ettől a vonzástól sem kellett elszakadnia, mivel eleve nem tapadt hozzá. Az ifjú művészek nagy seregszemléjén, 1928 májusában, a korszak két hiteles és tekintélyes bírálóját is éppen ez a hangsúlyozatlanul természetes önállóság lephette meg. „Vaszary tanítványa, de nem másolója... Nemzedékének elsők közt Maghy Zoltán, Medveczki Jenő, Miháltz Pál ... szab utat” – szögezte le Kállay Ernő, Rabinovszky Máriusz pedig úgy ítélte, hogy „... Betlehemesek Hajdúböszörményben ... a kiállítás legjobb képei közül való”. Ilyen dicséretek és dicsérők támogatásával bármely kapun be lehetett volna jutni. Maghy a szülői ház kapuját célozta meg. Melynek bolthajtása alatt manapság ki-bejár, hol festőállvánnyal, hol vásárlószatyorral kezében. Ötven évvel később, 1977. augusztus 23-án papírra vetett vallomásában megingathatatlanul egyszerű érvvel magyarázta a drámainak is elképzelhető lépést. íme,, ... a művész azt a helyet érti meg, ahol élt... Azt a világot tudja legjobban ábrázolni, kifejezni”. Vagyis az, amit önállóságnak, eredetiségnek, következetességnek, netán eszménynek, elhivatottságnak, megszállottságnak nevezhetnénk, számára merőben mást jelent. A megismerés, az ábrázolás, a belső viszony igazságát. Több ez, kevesebb ez amazoknál? Magam arra szavazok, hogy több és nehezebb. Három szféra összehangolását kívánja ugyanis. A látható valóságot, a művészetét, az emberét. Rosszul gondolkoznánk tehát, ha ezt az egyszerűséget és természetességet holmi felületességgel és ösztönösséggel vonnánk párba. Egyébként Magdy ettől a kísértéstől is megszabadult. Előbb persze találkozniuk kellett. Közeledniük legalább. Csattanósabbra rendezni sem lehetett volna az esetet: 1928 tavaszán a nyugat-európai forrású avantgarde hazai mesterei adták áldásukat a méltó, de be nem hódoló tanítványra, aki aztán még azon a nyáron a hortobágyi pusztára költözött, mivel „ősi, keleti, ízig-vérig magyar piktúrát ...” akaró barátai is reménykedtek megnyerésében. Újra áhítozó várako-