Romvári János kiállítása (Stúdió Galéria, Budapest, 1983)
Romvári János elemző művész, munkáinak nyersanyagát a hétköznapok valóságának kiragadott, majd súlypontozott részleteiből nyeri. Térben és időben távol eső jelenségek egymás közötti összefüggését kutatja, s a kapcsolatteremtéssel egyben értékes, saját személyes viszonyulását fejezi ki a felidézett tényekkel, eseményekkel, tárgyi világgal kapcsolatban. Hisz az átfogó kép, a gondolat- és értelemhordozó szintézis lehetőségében. Kiindulópontja a jelen és önmaga környezete. Ettől távolodik el, és ide jut vissza. Saját helyét keresi a világban. Analízisében a ráció mellett egyenrangú szerepe van a lírai- szubjektív elemnek. Ez nem azonos a megdöbbentő képzelettársítások irracionalitásával, hanem szelíd, meditatív hangvételt jelent. A fotomontázst, a képek társításának, a gondolatkapcsolásnak régi eszközét használja fel, de sajátos, illékonynak tűnő formában, fényérzékenyített üveglapokra felvitt fotókból, rajzokból térbeli montázst állít össze. Művei egyszerre tárgyszerűek — hiszen kézzelfogható, sokszor vaskos dobozok, — s egyben tünékenyek: egy bizonyos szemszögből áll össze a transzparens kép, aztán szétfoszlik, mint a kaleidoszkóp ábrái. A könnyen szétfoszló kép az élményeket megszűrő és átalakító emlékezet, és a csak részleteiben felidézhető, mégis erős érzelmi színezetével fogva tartó álom sajátságait idézi. A tárgyszerűség különösen előtérbe kerül a „Széles választék’’ című munkában, mely bolti poszterállványhoz hasonlóan lapozható elemekből áll, a benne bemutatott tapétaminták között azonban a képtudósítások által közvetített ijesztő hírek bújnak meg. Részben ezek a motívumok jelennek meg a „Monoton hangok reggelizés közben” című műben, melyben a nagy raszterekre bontott, grafikailag átdolgozott — kusza, törlő és kiemelő jelekkel ellátott — fotók tükörlapokra kerülnek. A képfelületen felváltva, a látószögtől függően hol a fényképen rögzített eseményt, hol magunkat látjuk. Lelkiismeretvizsgálatra késztet ez a képsor. Az időbeli és térbeli egymásra rétegződés eszméjének egyik forrása Romvári János számára a régi falfestészet emlékeinek tanulmányozása volt. A lefoszló vakolatrétegek alól előbukkanó ábrák egy szintre kerülnek a felső felülettel, és már sok mivoltukkal is beleszólnak az újabb keletű képbe. A nagy időközi kézzelfoghatóan szemléltető jelenség élménye indított el alapvető formai megoldásokat, tartalmi motívumokat. Kép, írás, jel, mint egymást követő korok lenyomata jelenik meg Romvári sok dobozában. Az első grafikáktól kezdődően visszatérő motívum egy ősi csigavonalú rajz mint legalsó réteg. A „Történelmi áttekintés”ben különböző korokból származó írásjelek sorakoznak fölötte, az „Áthatások”-ban egy bérház udvarában heverő slag rímel rá Fontos szerepet szán Romvári a címadásnak. A többértelműség, a szójátékok és a művek alapötletének szintén játékos, közvetlen átültetése a címbe nemcsak útmutatást adnak a nézőnek, hanem öniróniát is hordoznak. A „Szin (tézis) próba” a példaképnek tekintett festő-ősök — Csontváry, Vajda, Derkovits — arcát idézi fel, a szintézis természetesen képzeletbeli, a szándék jelzése, a rövidre fogott ars poetica a lényeg, aminek hangulati töltést az egymásra vetülő színek kölcsönös fölerősítő hatása ad. A melankolikus kék könyöklő önarckép a „Befelé fordulás” címet viseli, s valóban a több rétegben elhelyezett, transzparens képet hordozó üveglapok szöget zárnak be, forgó mozgást érzékeltetnek, aminek a térbeli megidézés kell elősegítenie. Az „Interieur” című nagyméretű dobozban Romvári egy élményvilághoz tartozó dolgokat, a nagyvárosi ember környezetét, a belső udvarok világát sűríti egységes, ismerős atmoszféráji térré, puritán csendéletté, a holográfia hatását egyszerű periszkóprendszerrel utánozva. Egyre erősebb Romvári törekvése, hogy minél nagyobb való teret fogjon át, ne csak illuzórikus térbe adjon betekintést, hanem reális, berendezett térbe vezesse a nézőt. A Fészek-klub „Tér idézet” kiállításán lépést tett ezirányban a „Transzformáció”-val bár ez a térbeli kollázsból és vetítésből álló installáció is egynézetű. A térgrafika ezúttal több fázisban bontakozik ki. Vetítő nélkül az előtér álló figurát és rávetülő kezet ábrázoló „üveg-fotója” (lényegében önarckép) és a térben lebegő papírfoltok emelkednek ki. Mikor rájuk vetül ugyanannak az önarcképnek színe diaváltozata, a tér megelevenedik, kitágul, de a színes vetített kép is átalakul, plasztikusabbá válik azáltal, hogy különböző távolságban lévő síkokon tagolódik szét. A művész alakját hordozó üveg rétegek lencseként törik meg a fénysugarakat, közvetítő közegként működnek. A feketével lehatárolt térbe belépve egyfajta „művészetmodell” működő mechanizmusába kerülünk. Köztes lépcső a „Közelítés”, mely inkább őrzi a kép formát nem zárt doboz, de teret hasít magának. Előtte elhaladva fokozatosan tekinthetjük át különböző rétegeit. A közeli és távol váltakozásának motívuma, a térképrészlet, a madártávlat és mikrokörnyezet váltakozó sorrendű egymásra vetítése a mű tárgya, témáját pedig leginkább a „Ki gépen száll fölébe, annak térképe táj” gondolat felidézésével írhatnánk körül. A transzparens és átlátszatlan anyagok összjátéka, a visszafogott színvilág — a szürke tónusainak és a fehérnek a párosítása — finom össz hatáshoz vezet, lírai hangot kelt,feledteti a nagyvonalúan kezel anyagok darabosságát, a fotók tárgyilagosságát. Romvárinak a Stúdió Galériában most megrendezett kiállítás: nem retrospektív, eddigi problémakörét a művész egyetlen alkotásba sűríti. Teljesül régi vágya, hogy egész enteriőrt rendezhessen be. Ez a belső tér a téli utca folytatása, ahol azonban hópelyhek helyett „információfoszlányok" hullanak ránk, a hófogós transzparens felülete „hírfogóvá” válik. A nézők, fotókon rögzített „járókelők” — környezetükkel, városrészekkel attribuit alakok üvegre rávitt képei — között járnak. A háttérben a rég információrögzítésnek Romvárit régóta foglalkoztató eszköze láthatók, csomózott kötelek, melynek színei, dekorativitása , hófogók festett felületére felelgetnek. Múlt és jelen, hétköznap — de egyáltalán nem mindig meghitt — valóság és a tőlünk távol zajló események, melyeket csak néha tudatosítunk, pedi nem függetleníthetjük magunkat tőlük: ezeket az elemeket épít fel Romvári János ismét gondolatébresztő művé. Az egyezményes jelek, a raszterhálóvá absztrahálódó tények, az anonin fotók és az egyéni kézjegy, a festés gesztusa és a légies „üveg fotók” ütköztetésével próbál szintézist teremteni objektum és szubjektum között, kontrasztokra építve érzékeltetni a hétköznapok sivárságát, és tragédiáit, s egyben fölülemelkedni rajtuk.