Csóti Gábor iparművész kiállítása (Derkovits Terem, Budapest, 1984)
Évek óta figyelem munkásságát, és munkásságának eredményét, az edényeket, a madarakat, a mozaikokat, a plasztikai műveket. Figyelem a már-már csökönyös és konok kitartást, amellyel anyagának, a fának titkait és lehetőségeit kutatja, felfedezve és felhasználva szobrászi, dekoratív és festői adottságait a készülő tárgy esztétikai értékeinek kibontakoztatásához, figyelem a szívós törekvést, amely nem elégszik meg az elért eredménnyel, hanem arra ösztökéli, hogy mindig tovább lépjen a konkrét megfogalmazásoktól az egyre elvontabb, egyre jobban általánosított formák felé. Ha arra gondolok, hogy milyen madarakat faragott tíz évvel ezelőtt, s hogy ezekből a figurákból miket hagyott el és miket tartott meg, akkor azt kell mondanom, hogy Csáti ösztönösen vagy tudatosan, de jelképek megalkotása, tiszta, szinte ősi formák létrehozása irányába halad. Metamorfózisok sorozatán keresztül jut el a mondandó tisztaságához, a fából madár, a madárból szimbólum lesz, a szimbólumból pedig olyan objektum, amely gondolkodásra, elmélyülésre ösztönzi nézőjét. Használati tárgyai, edényei is ilyenek, a funkción túl szépségükkel ragadják meg az embert, s nekem a korai görög filozófusok ősformáit, őselemeit juttatják eszembe. Rejtélyes dolog a szépség. Közvetlenül szól hozzánk, kerülve a magyarázatokat, fittyet hányva az elemzéseknek és kommentároknak. A legtöbb, amit róla mondhatunk az, hogy van, s láttára elfog bennünket az álmélkodás, a vágy és az elégedettség, az az érzés, hogy jó dolog embernek lenni. Csóti munkáit szemlélve mindig örömet érzek, a művekben egy ember lehetőségeinek megvalósulását látom, s azt kívánom, hogy kiállításának látogatói ugyanezt érezzék. Kuczka Péter