V. Dunántúli Tárlat (Kaposvár, 1984)

Hogy miként kell jó mecénásnak lenni, arra nincs örökérvényű recept. Mindazonáltal mégsem vakrepü­lés, mert vannak átadható-átvehető tapasztalatok, megszívlelhető tanulságok. Ezek gyümölcsözőek is, ha a műpártoló igyekezet nemcsak túltekinteni képes saját ügybuzgalmán, hanem kettős — kölcsönható — figye­lemmel, az alkotásokból kiindulva, a közönség felől és felé fogalmazza meg szándékait. Igaz, jóval könnyebb erről a szentenciát megfogalmazni, mint a dolgot jól megvalósítani. Mert ez rendszerint nem ab ovo magától értetődő. Képzőművészeti életünk rendezvényeinek sokasága láttán gyakran és joggal fogalmazódik meg (koránt­sem csak a kritika részéről), hogy: a kevesebb több lenne. Somogyban, s meglehet nemcsak itt, okulnunk le­hetett, kellett kudarcainkon is. Ezzel nem állítom, hogy a tévedhetetlenség boldog állapotába jutottunk vol­na már, ám ezúttal a Dunántúli Tárlatokra gondolva: világosabbak, egyértelműbbek, felmérhetőbbek azok a feltételek, amelyek sikeres vállalkozást ígérhetnek. Köszönhető ez jelentékeny mértékben a IV. Dunántúli Tárlatnak, amely szerintem a megelőző, megala­pozó három, tiszteletet és hitelt érdemlő, ám eltérő színvonalú próbálkozás után eddig a legsikeresebb volt. Azért volt az, mert szigorú válogatás követte a valóban országrésznyi tájékozódást, izgalmas felépítésben valósította meg vállalt értékközpontúságát. Jóllehet vitákat is kiváltott — minden bizonnyal ez most nem lesz másként — mégis, biztonsággal, markáns hangsúlyokkal, átgondolt dokumentációval teremtette meg az ér­demi tájékozódás, az eligazodás lehetőségét. S ez nemcsak ,,kihívás” a folytatásra nézve, hanem mindenek­előtt jó indítás is. Az említett tárlat főrendezője Rideg Gábor ezt írta az 1981. évi katalógus előszavában: ,,A művészetnek szeretnénk fórumot teremteni a Dunántúlon, amelynek nem célja, csak megvalósítási formája, hogy a Dunán­túlon élő művészeknek kínál megnyilatkozási, véleménynyilvánítási lehetőséget." Azért az idézet, mert alapvetően ezt az alapállást, a lehetséges rendezőelvek eme logikáját vették alapul a mostani folytatók is. A Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága ugyanis nem a közreműködő-kivitelező szerepét, hanem a rendező házigazda szerepét is vállalhatja, megfelelő személyi feltételekkel. Pogány Gábor művészettörténész — aki a korábbi tárlatok szigorú bírálója is volt — vezeti azt a szakmai közösséget, mely­nek (mostani összetételében) e tárlat „dunántúli léptékű” háttér-vizsgamunkája is. Az idézett alapállás tehát nem változott, jóllehet a megvalósítás korántsem másolata a megelőző tárlatnak. Az V. Dunántúli Tárlatot Somogy megye Tanácsa a Művelődési Minisztériummal, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségével, a Művészeti Alappal, a Magyar Képző- és Iparművészek Észak- és Dél-dunántúli Szervezetével együttesen hirdette meg. A két területi szervezet égisze alatt dolgozó szövetségi és alap­tagok, valamint a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Dunántúlon élő tagjainak munkáit várták: az utóbbi három évben készült alkotásokat, műfaji megkötöttség nélkül. A korábbi idézet mellett, talán az utóbbi megjegyzés is érzékelteti, hogy a tárlat dunántúli jelzője — most már hagyományosan - inkább a rugalmas keretlehetőségekre utal. Nem kíván magára erőltetni merev tematikai kötöttséget; „pannon tradíciót” vagy tendenciózus tájegységi „színezetet”. Ez önmagában véve is ellentmondana a Dunántúl változatos históriájának, a sokarcú természeti, etnikai és településbeli környezet­nek. Igaz ugyan: nem érdektelen számunkra az, hogy a történeti és jelenlegi környezetnek van-e szuverén, művészeti jelenléte a művekben, de együtt azzal, hogy más dimenzióban, milyen más törekvések, irányzatok, felfogások és értékek öltenek testet az alkotásokban. Nagy örömünkre, a területen dolgozó mintegy kétszázötven művész közül százötvenkét alkotó, több mint négyszáz munkával válaszolt a felhívásra. Talán nem elhamarkodott következtetés, vagy dicsekvés arra gon­dolni, tisztelettel adózva a megelőző erőfeszítéseknek is, hogy a Dunántúl művészeinek egyre hangsúlyosabb jelenléte a tárlaton, a tárlat egyre hangsúlyosabb „jelenlétéhez” vezetett körükben is. Ha csak a mennyisé­get vesszük alapul, már az is jelentékeny „feladvány” volt a hosszan vitázó, kellő szigorral értékelő bíráló bizottságnak. A zsűri százhét művész kétszáztizenkét alkotását javasolta kiállítani. Úgy tartjuk tehát, hogy megyénk képzőművészeinek ama kezdeményezése, amely az első tárlatot többek között a közös bemutatkozás, az együttes megméretés, a művek által lehetséges kapcsolatteremtés szándé­kával ösztönözte 1973-ban, most is valóságos lehetőséget, fórumot kap. Miként továbbra sem elhanyagolható körülmény az, hogy a tárlat alapján célszerű megvitatni közös szakmai gondokat, s a továbbiakban is lehet­séges vitatkozni alkotótelepekről, ipari formatervezésről, dunántúli városépítészetről .. „ Nem ünneprontás megvallom, hogy a beküldött művek nagy száma mögött nem áll még arányos, egyenletes eloszlású műfaj­skála. Pontosabban: az alkotások műfaji csoportosításban nem egyforma rele­vanciával adnak „hírt" a különböző területeken folyó értékteremtésről. Széles és gazdag spektrumot mutat a festészet és a grafika; szerényebbet, vázlatosabbat az iparművészet — textil, kerámia, üveg — és a plasztika. Ez nem a kiállított művek minősítése, hanem a hiányok jelzése. Egyúttal arra utal, hogy két tálat közötti időszak­ban milyen irányokban kell konzekvensebbé tenni a tájékozódást, a kapcsolattartást, a szervezést.

Next