Fábián Gyöngyvér festőművész kiállítása (Csepel, 1984)
Csorba Mária Játékszínház A tékozló fiú Világunk dinamikusan változik, s a kitágult valóság tiszta színeit, vibráló fényeit, mindenséget átfogó tereit életformáló művekkel, életünket gazdagító alkotásokkal szebbé tehetik a festőművészek. Szeretem az érzelmeinket befolyásoló, a felszín alattit feltáró, a hétköznapjainkat emberibbé varázsoló, az álmokat láttató festményeket. Vannak, akik az emberformálta természetet és környezetet megmutatva vallanak hitükről, vannak, akik az összefüggések feltárásával próbálkoznak, míg mások elgépiesedő világunk veszélyeire figyelmeztetnek féltőn. Fábián Gyöngyvér a magyar festészeti hagyományok folytatójaként teremtette meg egyéni stílusát, mélyen gondolati festészetét. Alapos felkészültséggel, biztos rajztudással, tiszta, dekoratív, olykor tartózkodó színeivel készíti figyelemreméltón kvalitásos képeit. Művészetét egyértelműen az emberiség szolgálatába állította, s megpróbál bennünket ellentmondásainkkal, furcsaságainkkal, küzdelmeinkkel, örömeinkkel, bánatainkkal együtt megmutatni. Egyszóval teljességre törekszik. Portréi karakteres jellemábrázolások, figurális kompozícióiról pedig őszinte felelősségérzet, gyöngéd aggódás sugárzik. Mint például egyik legkorábbi művéről, a Balesetről is. A motor mellett sziluettszerűen megjelenített emberi test beleolvad a föld barnáiba, csak a sárga bukósisak világlik fenyegetőn. Kettős mondanivalót hordoz az Udvari lakás. Egy lézengő kamasz puritán környezetben ül a bejárati lépcsőn, mögötte nyitott ajtó, csillár nélküli szoba, lábán modern edzőcipő, mellette üres sörösüveg... A Szociális otthonban című festményén egy pihenő padon két öreg néni üldögél. Egymásnak hátat fordítva, saját gondolataikban elmerülve, mert hiszen közösségben is lehetünk magányosak. A Hajnal a tengerparton különös festmény. A háttérben égbe magasodó épületsor, az előtérben hálózsákba gubózó turisták alszanak, körülöttük papucs, hátizsák, meg sok egyéb holmi szétszóródva, a hullámzó tenger messzire repíti tekintetüket. A Vonaton egy néni utazik egyedül egy fülkében, kezében csomagot szorongat. Gyermekének viszi talán, aki új életet kezdve magára hagyta — az élet törvényszerű rendje szerint? Ki tudja. A biblia, a mitológia örökérvényű elemeit is felhasználja olykor-olykor Fábián Gyöngyvér, hogy a ma is aktuális problémákat feszegetve elmondhassa, megjeleníthesse gondolatait. A Tékozló fiú egy ízig-vérig mai alak. Farmernadrágban áll a nyitott ajtó előtt, csomagja a földön hever, s a megbocsájtó két kéz árnyéka vetődik csupán a képfelületre. Felkavaró a Játékszínház. Egy kisfiú zsinóron lepkét repít a levegőbe, s mögötte egy lánctalpas tank döcög. Vajon tudja-e, mennyi veszélyt jelentenek ezek a „játékszerek", s mennyi aggodalom—féltés van ebben a festményben a jövő nemzedékéért, a mi gyermekeinkért... Gyengédség, líraiság, őszinte hit, meg mély humánum sugárzik ezekről a művekről. Míg élet létezik e földön, lesz születés, lesznek generációk, s lesznek öregek is. Lesznek idős emberek Amerikában, Afrikában, Európában, egyszóval a világ minden pontján. Sők azok, akik nélkülözhetetlenek, akikre szükségünk van, akiket féltenünk, tisztelnünk kell. Tisztelnünk, mert megpróbáltak nyugodt, kiegyensúlyozott életet teremteni nekünk, mindnyájunknak. Törődnünk kell velük, szebbé, könnyebbé tenni életük utolsó szakaszát. Szeretném, ha Fábián Gyöngyvér alkotásait késői unokáink is látnák majd, s üzenetét ők is megértenék majd, hiszen ezek a képek „beszélnek" — őszintén, hitelesen, emberien.