Kelecsényi Csilla kiállítása (Helikon Galéria, Budapest, 1984)

nyert az érzékien folytatott gipszöntvény, ekkor kezdett hódítani a spray. A képzőművészeti orientációjú fotósoknál (elsősorban Vető Jánosnál) egyre fontosabbá vált az átfestés és még inkább a már-már önálló kompozíciós elemnek tekintett ragasztószalagok használata. Mindezek a jelenségek körülbelül öt évvel ezelőtt azt a reményt keltették, hogy új, spontán, expresszív és mégis súlyos szellemiséggel terhes művészet van kialakulóban. Hogy mégsem egészen így történt, s ezeket az expresszív-informel lehetőségeket szinte maradéktalanul integrálta a könnyedebb, felszabadultabb festészeti új hullám, az a XX. századi művészettörténet talán legirracionálisabb fordulataként, vagy legalábbis különös fintoraként értékelhető. Kelecsényi Csilla ennek a folyamatnak hol társutasa, hol - önkéntelenül is - egyik központi szereplője. Nála a feszülő szálstruktúrák átmetszése Fontana vászonhasításaihoz képest még túl esztétikus volt, a magyar textilművészet összefüggésében viszont túl radikális. Szurokfekete kőszegi environmentje a bonyolultan intellektuálissá váló kísérleti textillel szemben túl nyersen, túl őszintén tragikus. Fekete textilobjektjeinek szappanoldattól ragacsos üregei túl direkten női-organikusak. Antropomorf gipszöntvényei és elfüggönyözött fekete­fehér térben zajló performance-ei túlontúl privát jellegűek - ha évszámaikat az épp akkor aktuálisnak tartott rokon művészeti jelenségek megfelelőivel összevetjük. És hasonló a helyzete mostani papírmunkáinak is: egyre festőibbek ugyan, de kollázstechnikájuk jóval mesterkéletlenebb annál, semhogy az „új festészet” magáénak érezhesse őket; túlságosan is kapaszkodnak még lelki hajszálgyökereikkel egy jelentésteremtő „mélytörténetbe”, semhogy esztétikus anyagkísérletnek vagy posztmodern helyzetdekorációnak tekinthessük őket. Talán nem fölösleges befejezésül megjegyezni, hogy a sok „túl”-t és „még”-et nem Kelecsényi Csilla rovására írom, hanem éppen ellenkezőleg: fcaggje foggá

Next