Mozgás a mozgásban Paul Arma kiállítása (Vigadó Galéria a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának kiállító termében, Budapest, 1984)
RÖGTÖNZÖTT BESZÉLGETÉS PROPOS IMPROMPTU PAUL ARMA PAUL ARMA Magyarországon születtem; abban az országban töltöttem gyermekkorom és ifjúságom, ott végeztem tanulmányaimat, ahol egyidejűleg élt egy magyar kultúra és egy nagyon erős germán befolyás. És azután, mint annyian mások, elhagytam ezt az országot. A világon mindenütt találkozunk magyarokkal, művészekkel, tudósokkal, festőkkel, írókkal, muzsikusokkal. Tizenöt millió magyarból öt külföldön él — a magyarok egyharmada. Azután az Egyesült Államokban és Németországban éltem, ötven éve pedig Franciaországban. Nyomot hagytak bennem a különböző kultúrák vonulatai, áramlatai; kényszerűségből magamba olvasztottam ezeket, mert nem kerestem őket Igencsak gazdagabbá tettek — de talán elhalványították szüle tésem, neveltetésem eredeti kultúrájának nyomát. Nem tudnám megtagadni azt, hogy ehhez az iskolához tartozom, amit még ma is élőnek tekintek, mert bizonyos, hogy sohasem fog eltűnni. De az élet más távlatok, más útkeresések, más gondolatok és más mentalitás felé hajtott. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy eltávolodtam Bartók Bélától, holott érintetlenül őrzöm mély tanítását. Bartók nemcsak a népzene iránti érdeklődést ébresztette fel bennem, hanem a természethez közel álló emberek spontán kifejezésének szeretetét is. Ez az, amit nyugaton folklórnak neveznek, melyben valóban az Ember nyilvánul meg: belső lénye, törekvései, szerelmei, öröme, bánata. Egy másik dolgot is megtanított nekem Bartók: hogy szeretni kell azt, amit az ember csinál, és főleg, hogy csak azt kell csinálni, amit az ember szeret, oly mértékig, hogy egész lényével elkötelezze magát, vállalva annak minden következményét. Ez nem mindig könnyű. Sok hangfelvételt készítettem Franciaországban, távoli kunyhókban és tanyákon. Sokkal nehezebb volt, mint az amerikai feketékkel: a franciák főként a divatos dalokat éneklik. Az öregekkel valamivel könnyebb volt, de ők meg olyan régi dalokat vettek elő, mint a katonakoruk elcsépelt nótái! Dolgozni kellett velük a földeken, de még inkább inni és koccintani, másnap pedig visszamenni; de semmit sem volt szabad erőltetni. Érdeklődni kellett a tehenek, tyúkok stb. Je suis né en Hongrie: j'ai passé mon enfance et ma jeunesse, j'ai fait mes études dans ce pays où il y avait a la fois une culture magyaré et une emprise germanique tres puissante. Et puis, comme tant d’autres, j'ai quitté ce pays. Partout dans le monde on rencontre des Hongrois, artistes, savants, peintres, écrivains, musiciens. Sur quinze millions de Hongrois, cinq vivent à ľétranger, un tiers du peuple hongrois. Par la suite, j'ai vécu aux U.S.A., en Allemagne. Depuis cinquante ans je vis en France. II s'est marqué en moi comme des passages, des courants, de cultures différentes, que j'ai assimilés par la force des choses car je ne les cherchaispas; qui m'ont enrichi considérablement; mais qui, peut-ètré aussi, ont atténué l'empreinte de la culture originelle de ma naissance, de mon éducation d'enfant. Je ne pourrais renier mon appartenance'a cette école que je considère, aujourd'hui encore, comme mieux que vivante, car elle ne disparaìtra certainement jamais. Mais la vie m’a chassé vers d'autres horizons, vers d'autres recherches, vers d'autres pensées, et aussi vers une autre mentalità. C'est là la cause certame de mon éloignement de Béla BARTÓK, dönt j'ai gardé pourtant, intact, un enseignement profond. C'est BARTÓK qui a éveiIlé en moi non seulement l'intérèt envers la musique du peuple, mais aussi l'amour de ces exprèssions spontanées des hommes proches de la nature; ce qu'en Occident l'on appelle le folklore, où se manifeste vraiment l'Homme, son étre intime, ses aspirations, ses amours, ses joies, ses peines. Autre chose encore m'a été enseigné par BARTÓK. C'est qu'il faut aimer ce qu'on fait et, surtout, ne faire que ce qu'on aime, jusqu'à y engager tout son étre, avec toutes les conséquences. Ce n'est pas toujours facile. J'ai fait beaucoup d'enregistrements en France, dans des hameaux et dans des fermes lointaines. C'était beaucoup plus difficile qu'avec les Noirsaméricains: ces Franfais chantaient d’abord des chansons a la mode. Avec les vieux, cela allait un peu mieux, mais ils me sortaient des vieilles chansons qui étaient les rengaines du temps de leur service militaire ! Il a fallu creuser, et encore bőire avec eux, et encore trinquer.