Polony Elemér festőművész kiállítása (Budapest kiállítóterem, 1984)
Diony Elemér amerikai magyar festő tanulmányait Aba Novák Vilmos iskolájában, utóbb a főiskolán Rudnayyula növendékeként végezte. A két mester a maga idejében nem volt konzervatív, de ketten - két ellentétes írus. Jóllehet mind a kettő stilizáltan festett, de más, és másképpen. Aba Novák a harsány világos, egyenletes szabású színeket kedvelte, Rudnay viszont a mélyzengésű sötét barnás, tónusos festés mellett tette le a írást. Mindezt azért említettem, mert Polony Elemér munkásságában ez a két szuggesztív mester nyomot sem igyott. Egyetlen örökségük a festésnek mint olyannak, a faktúrának, nemkülönben a sohasem akadémikus rajznak, mint olyannak a becsülése. Polony Amerikába is magával vitte ezt a kifejlesztett hajlamát, az 1970-ben rendezett kiállítást szülőhazájában. Ennek a katalógus előszavát még a fiatalon elhunyt Solymár Iván írta. Kulcsmondata a mostani Polony kiállításra is érvényes: „Ilyen kis nemzet, mint a miénk nem igedheti meg magának azt a fényűzést, hogy elvágja kapcsolatait azokkal a honfitársaival, akik világszerte más kontinenseken, sokszor kegyetlen versenyfeltételek között is megállták a helyüket (...).” festő 1979-ben hosszabb európai körútra indult, négy kiállítást rendezett Nyugat-Németországban, gyanezt a műtárgyanyagát mutatta be Magyarországon is. Azóta ismerem műveit, akkor barátkoztunk össze, skat beszélgettünk, írtam is róla. Hadd idézzem most föl, a fél évtized előtti jegyzeteimet, némileg alékezetemből kiegészítve. Dionynak - ennek a poéta doctusnak - a festészetében mindenképpen a szín dominál, képei csak sejtetik ízos hajlandóságát, melyet aztán a grafikai munkásságával bizonyít. Művészetének három fővonalát nethetjük ki: a biológiai szürrealizmussal rokon formanyelvet, majd a festő vonzódását az idolok iránt, ezt a fekvését a síkból a térbe is átmentette, amikor megkezdte sikeres mozaik totem-oszlopainak sorozatát. A hrmadik egy szigorúan realista, de stilizált rajz oeuvre, mellyel mindmáig foglalkozik ugyanolyan lelkesen, mint festéssel. Végtelenül érzékeny, lírai alkat Polony, „festői” festő, vastagon, zsírosan, élvezettel, voltaképpen fékein hordja föl a festéket. Szinte kézjegye egy bizonyos lumineszcencia, melyet nem lazározással ér el, snem a színek megfelelő szomszédoltatásával; ha egy sötét színhangulatú képre fölrak egy intenzív színfoltot, máris mintegy világiba kompozícióban az élénk színmező viszont „földobja” a sötét részt, életet ad neki.ssza-visszatérő témája: két függőleges közé - mint ahogyan a két házfal közt vannak az emeletek, vagy az aberi törzs oldalai között a bordák - építi föl a képét. Rekvizitumok a molekula, az emberi szervek jelzései, pont, talán fogsor jelzése is, minden ami élő tehát. A nagy méretek animálják őt, érdekes, mintha a nagyobb menziójú tábláit - pedig ez a nehezebb - sikeresebben oldaná meg, mint az apróbb festményeit, ámcsak a művész portréja árnyalására idéztem fel a legutóbbi pesti tárlatát, hanem azért, mert a Budapest állítóteremben egy gyökeresen más Polonyt látunk. A figurálisat. „Az egyik lábam fönn a felhők felett - vallja festő -, a másikkal viszont a földön állok. Mert realitás nélkül képtelen volnék kifejezni magam. A kétféle fekvésem ötvözetét új realizmusnak nevezem (...).” Igaz ugyan, hogy erről a másféle Polonyról hírt adott már Nemzeti Galéria bemutatója, de csak a rajzok részlegében. És ezerszeresen igaz, amit az előző bekezdésben ondtam, hogy nagyobb dimenziók, igenis animálják ezt a mestert: a mostani kiállítás is zömében onumentális vásznakból áll. A festőnek az a kétarcúsága azonban sohasem jelent következetlenséget, hanem uyanannak az alapgondolatnak, ugyanannak a gondolkodásmódnak többféle megfogalmazását, egyazon alitás más és más síkon való megvalósítását, M őskeresésre adjuk fejünket, először Picassora gondolunk, aztán Szalay Lajosra - aki annyi mindenkire hatott ehaza is -, de én még a Nyolcak, pontosabban a fiatal Pór Bertalan hagyományát is föl vélem fedezni, akkor ha a festő egyáltalán nem gondolt erre. És mindenekelőtt érződik alkotásaiban a saját hagyománya, korábbi Húsainak nyoma, egy élet minden információja, tapasztalata, próbatétele. Témáit nagyrészben különböző - íresztény, antik - mitológiák ihlették és az általános emberi képeinek expresszivitása, szinte kirobbanó minden mindig dinamikus. Látásmódja apokaliptikus, tragikus, nemcsak a képtárgyé, hanem a festői megoldásé . Allegóriái közvetlenek, csak ritkábban rejtettek, bármennyire absztrahál is, ő asszociatív mindig. Figurái voltak, bravúros rajztudását átérezzük az elnagyolt ecsetvonásokon át is. Minden mozdulata erőteljes, arkáns, rusztikus, még azt is mondhatnám, lázas, féktelen. Ezért is van szüksége a hatalmas vásznakra, idveli a kétrészes képeket. A kompozíciót vízszintes választja ketté, olyan ez a hatás, mint az oltárkép és a edella tradicionális együttesében. Mint a korábbi ciklusának elemzésén a színeivel kezdtem, jelen kiállítás előszavát ugyancsak a Polonyínekkel fejezem be. Erőteljes színek ezek harsányak, méltók volnának az Új Vadak ecsetjére is. Fiatalosakők a színek, amint igenis fiatalos a hetvenhárom éves mester festészete egészében. Frank János