Probstner János grafikáinak kiállítása (Helikon Galéria, 1984)
tura, architettura) atyja. Vagyis, hogy a közösségi munkalehetőséget, művészet-allkotásra műhelyt teremtő Probstner eddigi pályáján a rajz talán olyan szervező erő volt, mint lehetett a reneszánsz műhelygyakorlatban a designo. Probstner „bevallott és vállalt valóságában” a rajz aztán megerősödik, kis módosulásokkal, jelleget adó árnyalatokkal karakteresítve a többműfajú alkotómunkásságot. A kétkedők, a műfajok válogatásában nem bízók nevében most az alkotó önmagától kérdezi: „Hol van Probstner, a művész? A fűben, a fában, az épületben, a közgyűjteményben”. A külön világot teremtő művész e kvázi hallgatása idején pedig ott „túl a kerámián marad a papír, a kétszemélyes küzdelem. A rajz: intimitás, önmagam igazolása, hogy alkotóképes vagyok”. A pontos önjellemzés föltárja az okokat s a végső indokot is: „hogy nekem is legyenek teremtményeim”. Legközvetlenebb világát rajzolja látványélmények alapján, modell után, mindig az embert, az éppen megismert embert, a kapcsolatokban realizálódó sajátszerűségeket, s főként állapotokat: magányt, várakozást. Élesen metszett arcok, kemény arcélek váltakoznak lágy és harmonikus vonalhullámzással, fokozott dekorativitással, itt-ott már majdnem keresett eleganciával. Stúdium jellegű munkáin is szembetűnő, hogy a plasztikus, a térben rögzíthető formákat írja körül legbiztosabb kézzel. Probstner rajzi világa érzelmes, közvetlen, bensőséges, sőt, romantikus. Mégpedig abban az értelemben, hogy tudatosan vállalja a primer szépség, a harmónia, a személyesség igényét és élményét, melyek őszinte megmutatása ma önmagában is figyelemre méltó. SÜMEGI GYÖRGY