Szilágyi Ildikó ötvösművész kiállítása (Medgyessy Terem, Debrecen, 1984)
Előszó — Uraim, hová tűnt magukból a rajz szeretete?! — kiáltott fel Moser tanár úr valamikor a hetvenes évek közepén a művészeti gimnázium kollégistái felé lövellve elkeseredését. Talán túlzás volna az említett indulatkitörésnek, vagy a felébredő lelkiismeretnek tulajdonítani, de annyi bizonyos, hogy mindig nyilvánvaló volt előttem: a saját munkámnak a rajzon kell alapulnia. A rajzolást persze sokan sokféleképpen értelmezik. Van, aki megvetéssel szól a „le" igekötővel társított gyakorlatról. Mások szégyellik a klasszikus rajztudást, vagy éppen a fotószerűség személytelensége mögé bújva próbálják az objektivitás látszatát keltem. A rajz látható gondolat, mert általa a legközvetlenebbül fejezheti ki a rajzoló pillanatnyi belső életét, ugyanakkor formanyelvével mindjárt el is helyezi önmagát a kultúra évezredes folyamatában. Tehát nemcsak rólam szól, nemcsak az én indulataim, feszültségeim levezetését szolgálja, mert akkor ki volna kíváncsi egy ismeretlen csodabogár lelkivilágára? Ezért ugyan senki sem járna kiállításra. Az ember beül egy sufni-szerű műhelybe és rajzol, rezet karcol vagy metsz. Ilyenkor önmagával találkozik és ez mindenképpen menekülés. Némileg antiszociális magatartás, hiszen igyekszem lehetőleg minél jobban kikapcsolni a külvilágot, mert az bonyolult és félelmetes. Ez gyakran idegesíti a környezetemet, hiszen a mi világunk az olyanokat szereti, akik benne élnek és érte. Hogy jövök én ahhoz, hogy a civilizált fülnek oly kellemes autótülköléstől és számítógép-pittyegéstől távol eső, petróleum és nyomdafesték szagú műhelybe vonuljak vissza? Elvégre „social animal" vagyok, vagy mi a fene? Igen, de csak az a világ ilyen elviselhetetlen, amit anyagi jólétünk folyamatos gyarapítása végett teremtettünk. Az a másik nem ilyen. Ott rend van és tiszta beszéd. Csoda-e tehát, ha „virágos katonaként" (Gion Nándor) menekülünk, puco Vorwort — Aber, meine Herren, wo ist bei Ihnen die Liebe zum Zeichnen geblieben?—rief Herr Professor Moser damals, Mitte der siebzigen Jahren, und schoß uns — Studenten der Kunstfachschule — seine Erbitterung zu. Es wäre vielleicht übertrieben es dem obigen Ausbruch oder den Gewissensbissen zuzuschreiben, eins ist aber sicher: mir war es schon immer klar, daß meine Arbeit auf Zeichnen beruhen muß. Das Zeichnen wird aber von vielen unterschiedlich interpretiert. Manche verachten es, weil sie das Verb zeichnen nur mit der Vorsilbe „ab-" kennen, andere finden das klassische Zeichnenkönnen blamierend, wieder andere versuchen sich hinter der fotoartigen Unpersönlichkeitzu verstecken, um den Anschein der Objektivität zu erwecken. Die Zeichnung ist ein sichtbarer Gedanke, denn durch sie kann der Zeichner sein momentanes inneres Leben unmittelbar zum Ausdruck bringen, und seine Ausdrucksweise ordnet ihn selbst zugleich in dem jahrtausendelangen Kulturvorgang ein. Sie zeigt also nicht nur mich, sie dient nicht nur zu der Ableitung meiner Emotionen oder Spannungen, wer hätte sich dann für die Innenwelt eines unbekannten Wunderlings interessieren. Keiner würde deswegen eine Ausstellung besuchen. Der Mensch zieht sich in seiner kleinen Werkstatt zurück, um zu zeichnen eine Radierung oder Kupferstich zu machen. Dabei begegnet er sich selbst, und das ist — wie es auch sei — eine Hucht, ein gewissermaßen antisoziales Verhalten. Man versucht ja die Außenwelt vomöglich ganz auszuschalten, denn diese Außenwelt ist kompliziert und furchterregend. Diese Eingezogenheit nervt oft die Umgebung, unsere Welt hat ja nur die gern, die in ihr und für sie leben. Wie komme ich dazu, daß ich mich in einer nach Petroleum und Druckfarben riechenden Werkstatt zurückziehe, die fern vom für zivilisierten Ohren so freundlichen Autohupen und Computerpiepsen liegt? Bin ich schließlich ein „social animal", oder was?