Szurcsik János festőművész kiállítása (Iskola Galéria, Csepel, 1984)

Hűség, hit és elkötelezettség: ezek a kulcsszavak jellemzik munkásságát, emberi tartását. Ennek a társadalomnak értékeiről és vívmányairól vall. Ő nem beszél erről, hanem értően csinálja, mindannyiunk örömére. Túl az ötvenedik évén Szurcsik János gazdag, tartalmas életet él­ ívelő pályájának eddig maga mögött tudott időszaka izgalmas lehetőséget kínál alkotói munkásságá­nak mérlegelésére. Tudjuk, hogy a közönség, a kritika a véleménynyilvánításkor oly­kor nem kíváncsi a belső vívódásokat sem nélkülöző alkotói folyamatra: a kész mű­vet minősítve, azon keresztül ítéli meg a művészt. Szurcsik János azok közé tartozik, akik a gyönyörűséget, a felelősséget, a küzdelmet és nemegyszer a kudarcokat is magába foglaló művészi munka teljességét vállalják. Munkáját, művészi és közössé­gi érdekeltség egységében gondolkodva végzi. Mit kell tudni róla a művészet iránt érdeklődő nem szakembereknek? Pályája a felszabadulás után indult és teljesedett ki. Fiatalon került Hercegszántóról a közeli Bajára Rudnay Gyula szabadiskolájába. Itt kapta az első, hosszú évekre szóló indító útravalót. 1950—1956 között a Képzőművészeti Főiskolán tanul, Fényi Géza és Domanovszky Endre tanítványaként. Képeivel a hazai kiállítások mellett a magyar művészek külföldi bemutatóin is szerepel. Ugyanakkor nem tartozik a gyakran kiállító festőművészek közé. 1963-ban Ernst Múzeum-i, első önálló bemutatko­zását egy évtized múlva követte műcsarnoki tárlata. Szigorú önmagához. Közön­ség és szakma előtti szembesülésre csak akkor vállalkozik, ha mondanivalóját sa­ját mércéje szerint érdemesnek tartja a másokkal való megosztásra. A szülőföldhöz, a tájhoz, az emberekhez való kötődése művészetének meghatá­rozó élménye. Alkotásaiban megőrizte és tovább gazdagította élményvilágának ins­piráló hatását. Ragaszkodása a termőföld és népe témájához művészileg a természet és a társadalom ábrázolásával válik közérdekűvé. Mondanivalóját a valóság szenvedé­lyes művészi kutatásában alapozza meg. A munka, a hétköznapok, az ünnepi ese­mények ábrázolása meggyőzően jelennek meg képein. A vásznairól ránk tekintő ember alakja ugyanúgy magával ragadó, ha a nyári forróságban a földeken kapál, ha a vonaton utazik vagy ha éppen táncol. A Szurcsikról szóló értékelések szinte egybehangzóan kiemelik képeinek tömörségét, amely szerves egységben van a harmóniateremtés igényével. Az alföldi festészet gazdag hagyományát tisztelve sa­játos utat jár művészi kifejezésének keresésében. A továbblépni akaró művész türel­metlensége, belső töprengése jellemző Szurcsik Jánosra. Nagyméretű bajai, nagybá­­tonyi, szombathelyi pannóival változó életünk múltjának és jelenének árnyalt fel­idézését, bemutatását vállalja. A markáns egyéniségű Szurcsik János művészetét a mesterség aprólékos, biztos ismerete, felkészültsége, emberi tartása hitelesíti. Alapvető szándéka és törekvése az önmagával szemben támasztott magas szakmai követelménynek megfelelni. A megújulni kész alkotó érzékenységével reagál a szűkebb és tágabb környezetben el­igazodni akaró emberre. Teheti, hiszen szereti az embereket, szereti a tájat és ezek ábrázolására törekszik a képi kifejezés eszközeivel. Azok közé tartozik, akiknek alkotásai a közönség körében értő és azonosuló érdeklődést keltenek. Munkáiban közülük valóan, róluk és értük szól. Ez olyan természetes egyensúly, olyan érték napjainkban, amely megérdemli, hogy figyeljünk rá.

Next