Tatabányai Tárlat (Tatabánya, 1984)
Tatabánya, a Komárom megyei székhely is belépett a sorba: a nagy múltra visszatekintő esztergomi tárlatok, a több - kevesebb rendszerességgel jelentkező tatai seregszemlék mellet a város kortárs kézőművészetének termését felvonultató kiállítást szervezett. A megyei kollektív megmozdulások, az önálló és csoportos jelentkezések , bemutatkozások összetett folyamatában - rendszerében ismét egy lehetőség, illetve tudatosan teremtett alkalom a számvetésre: a nyolcvanas évtized derekán mit és milyen minőségűt adhatnak egy szőkébb regionális egység alkotói, Tatabánya kézőművészei a közönségnek? A tatabányai kézőművészek kiállításának képei, grafikái, kisplasztikái és kerámiái között szemlélődő látogatóban bizonyára felvetődik a gondolat: a viszonylagos gazdagság több évtizedes munka gyümölcse, folyamatosan végzett művészetszervező tevékenység pillanatnyi tükörképe. E munkálkodásnak minden bizonnyal legfontosabb jellemzője a hagyományok biztos alapjait nélkülöző építkezés, vagyis a hagyományteremtés szándéka. A felszabadulást követő évek alapozása - a bányász szabadiskola megindulása és működése, művészek letelepülése - letelepítése és városhoz kötése, fiatal alkotók nevelése és útra indítása, a szívós ismeretterjesztő és közművelődési tevékenység révén napjainkban már magától értetődő, természetes jelenséggé vált Tatabánya hétköznapjaiban is egy - egy művészeti képzőművészeti esemény, és ezért az erőszakolt ünnepi felhangok megszólaltatását mellőzve fogadhatjuk most a Kernstok Terem tárlatát is. A változatos, sokrétű anyag szuverén alkotói arcéleket villant fel, s kiforrott művekké érlelt produktumokat vonultat fel. Természetesen nem mondható el ez mind a tizenegy alkotóra, s a kiállított negyven mű mindegyikére. Szubjektív árnyaltságú véleményalkotással,kritikusi szelekcióval ezúttal Krajcsirovits Henrik lendületes, konstruktív alakítású, és Sz. Györfy Klára bensőséges, lírai érzelmekkel telített tájképeire, Karkus István korábbi alkotóperiódusának lezárását, bátor meghaladását tanúsító nonfiguratív táblaképeire, Bánfi József balladisztikus hangvételű, szép monometszeteire és Szunyogh László gyengéd formálású éremsorozatára hívjuk fel a figyelmet. A tatabányai képzőművészek kiállítása bíztató kezdet: jövőbeni, vissza visszatérő megrendezésével értékeket felvonultató fórummá alakulhat. Ezért köszönthetjük, köszöntjük örömmel és bizakodással ezt a hétköznapi és ezért magától értetődően ünnepivé minősülő kiállítást. Wehner Tibor