Véra Cardot kiállítása (Dorottya utcai kiállíltóterem, Budapest, 1984)
Véra Cardot-nak, szülővárosába Ha valaki elkötelezi magát a művészetnek, tudnia kell, hogy olyan területet fedez fel magának, melyet előtte már hosszasan kutattak. Amikor Véra Cardot, közel húsz éve, először lépett az európai festészet gondosan felmért mezejére, jól ismerte ennek a kalandnak a kezdeteit; a Van Eyckeket, Roger van der Weydent, akit különösen csodált, s a régi mestereket, akik annyi olasz várost tettek híressé; Siena, Pisa, Firenze szülötteit... Az Aix-i tájon azt hihette az ember, hogy Cézanne csak az imént hagyta el műtermét és megszokott „motívumait”, s a Sainte Victoire-hegy úgy állt ott, írja André Salmon, „mint az ő dicsőségére emelt emlékmű”. Ám a kubisták hamarosan felforgatták a racionális perspektíva szabályait. A keleti láthatáron felfénylett Klee belső világossága. Picasso a halálra készült, szemfedőként egy olyan hagyomány leplébe burkolózva, melyet egész életében zseniálisan utánzott. Nyomasztóan súlyos örökség volt ez, melyen részint a mértantudósok osztoztak, akik körzővel és vonalzóval igyekeztek a rajzot szabályozni, részint pedig a lírai költők, akik bőkezűen szórták a színeket. De Vera Cardot mást keresett, valami távolabbi, s egyben közelebbi dolgot, az ősi naivitást, a kezdetek frisseségét. Minden igazi festő az első festő szemével kívánja látni a világot. Márpedig, ugyan mit tudtunk kezdetben a színekről és a formákról? Az égszínkék kék volt-e, amikor még nem ismertük a táncot vagy a geometriát? Az első festőt úgy képzeljük el, amint piros kavicsokat, sárga kagylókat gyűjt, s a megszokott dolgok szürkeségéből diadallal emeli ki palettáját - a miénket. Aki ma festőnek érzi magát, ugyanígy kell eljárnia, összegyűjteni amit meglepetésből, csodából a mindennapok tartogatnak számunkra. A művészet mindig a valóságból gyűjtött anyagokból építkezett, a gyermekkor bölcs játékait követve; a kincskeresést, a különböző gyűjteményeket, így tesz Vera Cardot is, de amit ő felhasznál, az az ember alkotó tevékenységének terméke, artefact. Ezek az anyagok - kötelek, halászhálók, zsinórok - a kéz emlékezőtehetségét hordják magukban, a jelentések egész archeológiáját. Az első zsinór, melyet a fáraó rabszolgái a barlang mélyén kifeszítettek, egy templom alaprajzát jelölte ki, oszlopait, architrávját mérte. Az első halászháló, melyet a tengerbe kivetettek, zsákmányul ejtette a reggel minden ragyogását. A megfeszített hurokkal zenét tudunk előcsalni; ha ügyesen kezeljük a vitorlaköteleket, s a szél is segít, a vizet szánthatjuk. De még többet is tehetünk; képpé alakíthatjuk azt, amit tudunk, vagy amit fel szeretnénk fedezni; okos képekké, mint a tengerészek hosszú magányban kigondolt, bonyolult csomói, vagy egyszerű, nyilvánvaló képekké. Ilyen tudós és egyszerű eszközökkel dolgozott Véra Cardot. Művészete módszer, melyet saját szabályai irányítanak, s bár ezek különböznek a tudomány szabályaitól, céljuk mégis ugyanaz a megismerés. Munkája során szükségszerűen el kellett jutnia ahhoz a jelentős felfedezéshez, mely már érezhető volt néhány, 1975-ben, Párizsban kiállított domborművén, a harmadik dimenzió felfedezéséhez. A festőből szobrász lett. Egy szobrász számára pedig mi lehet csodálatra méltóbb, mint az emberi arc? Véra Cardot szobrai főként maszkokat és arcokat ábrázolnak (egy idő óta teljes emberi alakokat is). A szobrász azonban nem bocsátotta el végérvényesen a festőt; az utóbbi években sok metszetet és rajzot készített a maga stílusában, azaz megőrizve azoknak a dolgoknak a „lenyomatát”, melyek egy-egy hétköznapi látványban megragadják. Ami ebben az állandó kísérletezésben szembeszökő, az a folytonosság - s ez természetesen nemcsak az előszeretettel használt textil A MEGLEPETT NŐ NYAKÉKKEL AZ INDIÁN