A XX. Század képzőművészete 1. magyar magángyűjteményekben (Budapest kiállítóterem, Budapest, 1984)

KÖZSZEMLÉN Látszólag szűkebb körű érdeklődésre számítható kiállítássorozatot indít útjára a Budapest Galéria, amikor a jelentősebb magángyűjtők anyagát kívánja egymást követő tárlatokon bemutatni. Vélhető a kisebb vonzás, hiszen a nyilvánosság elé kerülő művek végsősoron egy-egy képzőművészetet szerető ember ízléséről, értékítéletéről, „gyűjtő­technikájáról” mutat fel tükröt, tehát a tárlat nagyon is személyhez kötött. A tények azonban a fenti feltevéssel feleselő helyzetet mutatnak. Néhány évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítást szervezett a magángyűjtők anyagából, s a közönségérdeklődés minden előzetes elképzelést felülmúlt. Az egyáltalán nem olcsó katalógus pillanatok alatt elfogyott, s igen jó visszhangot keltve vonzotta a tárlat az emberek ezreit. Ebben a fogadtatásban nyilván a kezdeményezés újdonsága is szerepet játszott, de emellett egészen bizonyos, hogy a művek minősége, s egy újraformálódó múzeum-gyűjtő viszony volt az igazi vonzerő. Bizonyos tehát, hogy a most névvel is jelölt nagyobb gyűjtemények még inkább számíthatnak a nyilvánosság érdeklődésére. Az, a talán közéleti tartalmai miatt érdekes helyzet, amelyben a magángyűjtemények most megjelennek, egy újraformálódó művészet-befogadó viszonyról tudósít. Lényegében történelmi próbákat álló kapcsolat két összetevője találja meg helyét, s erre az alakulóban levő folyamatra érdemes figyelni. Volt időszak, amikor a magyar művészet társadalmi kötődését és meghatározottságát a kizárólagos közületi mecenatúrával láttuk biztosítottnak, a gyűjtés pedig rossz ízű politikai bélyeget kapott. Ez az állapot túlzó kinövésével jó és fontos művek elveszéséhez vezetett: régebbi gyűjtemények okkal, ok nélkül szétszóródtak, újak pedig igen bátortalanul alakultak. Természetesen a gyűjtés nemcsak szándék kérdése - bár az akarat mélysége és célja sem közömbös -, alapvetően szükséges a minimális anyagi hinterland is. A gyűjtés ismételt fellendülésének akkor lehettünk tanúi, amikor a magyar társadalomban a miből élünk kérdését a hogyan élünk programja váltotta fel. A lehetőség megteremtődött, s hogy voltak, akik azt ki is használták, a személyes motiváción túl a képzőművészet társadalmi presztízse - erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt - és az érték, valamint az életmód kapcsolatában óriási felvilágosító munkát végző közművelődés is szerepet játszott. Félrevezető lenne azt hinnünk, vagy főként állítanunk, hogy a gyűjtés kizárólagos mozgató ereje a tudatos, esztétikai értékre koncentráló műtárgyszerzés. Egyáltalán nem közömbös a műtárgy unikális jellegéből következő gazdasági tényező sem, hiszen a gyűjtés ténye igazolja, hogy a „társadalmi forgalom” meghatározó terrénumain a műtárgy áruként jelenik meg. Van trezoráló képessége, s így tagadhatatlan, hogy a gyűjtésben benne rejlik a „tulajdonosi magatartás” negatív mozzanata is. De óriási hiba volna, ha ez a lehetőség módján meglevő vitatható mozzanat lenne a gyűjtés megítélésének alapja. Először is a gyűjtés befektetéssel kezdődik, s ez az érték történeti változásaiból adódóan igen kockázatos. Másodszor eléggé körülhatárolt a gyűjtemény tőkésítése, sokkal inkább jellemző az esztétikai értékből következő „művészeti haszon”; a tapasztalat azt mutatja, hogy a magángyűjtemények műtárgyfluktuációja elsősorban múzeumi irányultságú, az ezt meghatározó körön kívül inkább a csere dominál a műtárgyak mozgásában. Harmadszor a pénzbefektetés társadalmi hasznossága a művészet támogatása, s a műtárgy-megóvás tekintetében teljesen egyértelmű. Ma már tapasztalati és elméleti úton igazolt, hogy egészséges művészeti közélet, fundamentumra számítható múzeumi gyarapítási munka magángyűjtemények nélkül szinte elképzelhetetlen. Egyáltalán nem lebecsülendő a kortárs művészetet támogató „magán-mecénálás”, hiszen értékeket ment, s társadalmilag hasznosítható visszajelzéseket ad. Ha kisebb mértékben is, de megosztja a művészettámogatás terheit. A múzeumok pedig egyszerűen nem létezhetnek a magángyűjtemények nélkül. Ha jó a viszony - szakmai, erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt -, akkor ezek a gyűjtemények az értékmentésben és megőrzésben, a tudományos feldolgozáshoz szükséges kiegészítések biztosításában, a gyarapító munkában felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak. Természetesen kölcsönösségről van szó, s hogy ez a kapcsolat tartalmas legyen, ahhoz hozzájárul a megbecsülést dokumentáló nyilvános gyűjteménybemutatás is. Állítható, hogy az arra érdemes magángyűjtemények kiállítási szerepeltetése nemcsak egy programlehetőség, de kötelezettség is. A sorozat a Vasilescu-gyűjtemény bemutatásával indul. Ez az anyag meggyőzően bizonyítja, hogy a bevezetőben mondottak tények, pedig a gyűjteményből már jónéhány kiemelkedő fontosságú mű került előnyös feltételekkel a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. BERECZKY LORÁND

Next