Észak-Dunántúli Tárlat - Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége (Győr, 1984)
Előszó „Ünnepélyes e pillanat, hiszen egy nagy vállalkozás bölcsőjénél állunk. A vidék képzőművészei nagyobb területi egységenként szerveződnek, s most bizonyítaniuk kell közönség és szakma előtt egyaránt, hogy így összefogva, valóban szebbre, jobbra képesek, mint széttöredezve.” — írta Kovács Péter az észak-dunántúli képzőművészek első kiállításának katalógusbevezetőjében immár húsz esztendeje, 1964-ben. A nagy vállalkozást az elmúlt két évtizedben folyamatos és meg-megszakadó kollektív munka jellemezte, sikerek és kudarcok, előremutató törekvések és visszalépésre késztető tendenciák egyaránt kísérték. Ha csak az eseményeket, a szervezet történetének kristályosodási pontjait, a közös kiállítások sorát tekintjük végig, már akkor is megállapítható: egyenletes ívű fejlődést nem, inkább hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásait regisztrálhatjuk. A vidéken élő és dolgozó képző- és iparművészek területi, szervezeti egységeinek létrejötte után, az első megmozdulást követően — 1964-ben mutatkoztak be az észak-dunántúli tájegységhez kötődő alkotóművészek Székesfehérvárott — évente jelentkeztek újabb és újabb kollektív kiállítással, amelyeknek bemutatási színtere fokozatosan elszakadt a Fejér megyei központtól, s nemcsak Sopron, Szombathely, Tata és Budapest közönsége találkozhatott e tárlatokkal, hanem külföldi kapcsolatok megteremtésére is lehetőség nyílt, Csehszlovákia (Ceske Budejovice) és Lengyelország (Krakkó) felé. A hetvenes évek közepén, második felében megtorpanás figyelhető meg, elmaradnak a közös bemutatkozások, és hosszabb szünet után, az évtized végén új koncepciót tükröző kiállítási rendszer bontakozik ki: a szakosított tárlatoké. Külön seregszemléken mutatkoztak be *1979-ben és 1981-ben a festők, a grafikusok és szobrászok, valamint az iparművészek, és a rendező városok sorában Tatabánya, Győr, Veszprém, Szombathely és Székesfehérvár szerepel. A hetvenesnyolcvanas évtizedforduló demokratikus művészetpolitikát demonstráló, de az ellentmondások feloldására képtelen szervező tevékenysége csak közjáték volt, s most ismét a kezdeti elképzeléshez való visszatérés tanúi lehetünk: e győri bemutatóra a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének a területen élő dolgozó minden tagja meghívást kapott. A közeljövő tervei szerint kétévenként más és más megyeszékhelyen, vagy megyei településen látják majd vendégül a területi kiállítást. Természetesen az elmúlt húsz esztendő fentebb vázolt története nem teljes. Adalékként, kiegészítő adatként jegyezhetjük fel, hogy jóllehet már 1958-ban Székesfehérvárott megszervezték — a felszabadulás után ezen a tájegységen az első — „Dunántúli Képzőművészek Kiállításá”-t, a kezdeményezésnek hosszú ideig nem volt folytatása, s csak a hetvenes években, 1973-ban lépett színre Kaposvár, koncepciózus fórumot kísérelvén teremteni „Dunántúli Tárlat”-ai révén. A hiátusok, a változások számbavétele mellett nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy időközben a megyékben rendszeressé, hagyománnyá váltak a regionális kollektív tárlatok sorozatai, s hogy e folyamattal párhuzamosan számos próbálkozás, elképzelés született a szervezeti keretek átalakítására, reformálására is, viták és kételyek kereszttűzében jöttek létre — egy-egy esetben maradtak el — a kiállítások, vagyis megállapítható, hogy a művészetirányítók és szervezők, a művészek és a közönség igényei, a követelmények és a lehetőségek nem voltak összehangoltak, a munka — a szervező és az alkotómunka — feltételei meglehetősen labilisak, a célok nemegyszer bizonytalanok voltak. Ezért, és ezért is ez a legújabb, Győrben megrendezett észak-dunántúli kiállítás csak kísérlet lehet egy hatalmas tájegység művészetének és művészeinek összefogására, Szombathely és Esztergom, Sopron és Dunaújváros, Győr és Székesfehérvár, Veszprém és Tatabánya alkotóinak közös szándékú célú fellépésére. A kísérlet az objektív nehézségek ellenére is bíztató; a győri kiállítási kollekció arra bizonyság, hogy erőltetett összekötő, rokonítási jegyek felfedezésére nem kényszerülünk és nem kényszeríttetünk, szuverén és erőteljes alkotói arcélek megőrzését, megjelenését, megerősödését és függetlenné válását üdvözölhetjük. Az első, 1964-ben rendezett tárlaton is szerepelt, és most, 1983-ban is közönség elé tárja műveit Áron Nagy Lajos, Ballagó Imre, Cziráki Lajos, Giczy János, Sz. Egyed