Észak-Dunántúli Tárlat - Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége (Győr, 1984)

Előszó „Ünnepélyes e pillanat, hiszen egy nagy vállalkozás bölcsőjénél ál­lunk. A vidék képzőművészei nagyobb területi egységenként szerveződ­nek, s most bizonyítaniuk kell közönség és szakma előtt egyaránt, hogy így összefogva, valóban szebbre, jobbra képesek, mint széttöredezve.” — írta Kovács Péter az észak-dunántúli képzőművészek első kiállításának ka­talógusbevezetőjében immár húsz esztendeje, 1964-ben. A nagy vállal­kozást az elmúlt két évtizedben folyamatos és meg-megszakadó kollektív munka jellemezte, sikerek és kudarcok, előremutató törekvések és vissza­lépésre késztető tendenciák egyaránt kísérték. Ha csak az eseményeket, a szervezet történetének kristályosodási pontjait, a közös kiállítások sorát tekintjük végig, már akkor is megállapítható: egyenletes ívű fejlődést nem, inkább hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásait regisztrál­hatjuk. A vidéken élő és dolgozó képző- és iparművészek területi, szervezeti egy­ségeinek létrejötte után, az első megmozdulást követően — 1964-ben mutatkoztak be az észak-dunántúli tájegységhez kötődő alkotóművészek Székesfehérvárott — évente jelentkeztek újabb és újabb kollektív kiállí­tással, amelyeknek bemutatási színtere fokozatosan elszakadt a Fejér megyei központtól, s nemcsak Sopron, Szombathely, Tata és Budapest kö­zönsége találkozhatott e tárlatokkal, hanem külföldi kapcsolatok megte­remtésére is lehetőség nyílt, Csehszlovákia (Ceske Budejovice) és Len­gyelország (Krakkó) felé. A hetvenes évek közepén, második felében megtorpanás figyelhető meg, elmaradnak a közös bemutatkozások, és hosszabb szünet után, az évtized végén új koncepciót tükröző kiállítási rendszer bontakozik ki: a szakosított tárlatoké. Külön seregszemléken mutatkoztak be *1979-ben és 1981-ben a festők, a grafikusok és szobrá­szok, valamint az iparművészek, és a rendező városok sorában Tatabánya, Győr, Veszprém, Szombathely és Székesfehérvár szerepel. A hetvenes­nyolcvanas évtizedforduló demokratikus művészetpolitikát demonstráló, de az ellentmondások feloldására képtelen szervező tevékenysége csak közjáték volt, s most ismét a kezdeti elképzeléshez való visszatérés tanúi lehetünk: e győri bemutatóra a Magyar Képző- és Iparművészek Szövet­ségének a területen élő­ dolgozó minden tagja meghívást kapott. A közel­jövő tervei szerint kétévenként más és más megyeszékhelyen, vagy me­gyei településen látják majd vendégül a területi kiállítást. Természetesen az elmúlt húsz esztendő fentebb vázolt története nem teljes. Adalékként, kiegészítő adatként jegyezhetjük fel, hogy jóllehet már 1958-ban Székesfehérvárott megszervezték — a felszabadulás után ezen a tájegységen az első — „Dunántúli Képzőművészek Kiállításá”-t, a kezdeményezésnek hosszú ideig nem volt folytatása, s csak a hetvenes években, 1973-ban lépett színre­ Kaposvár, koncepciózus fórumot kísérel­vén teremteni „Dunántúli Tárlat”-ai révén. A hiátusok, a változások számbavétele mellett nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy időközben a megyékben rendszeressé, hagyománnyá váltak a regionális kollektív tárlatok sorozatai, s hogy e folyamattal párhuzamosan számos próbál­kozás, elképzelés született a szervezeti keretek átalakítására, reformálásá­ra is, viták és kételyek kereszttűzében jöttek lét­re — egy-egy esetben ma­radtak el — a kiállítások, vagyis megállapítható, hogy a művészetirányítók és szervezők, a művészek és a közönség igényei, a követelmények és a lehe­tőségek nem voltak ös­­­szehangoltak, a munka — a szervező és az alko­tómunka — feltételei meglehetősen labilisak, a célok nemegyszer bizony­talanok voltak. Ezért, és ezért is ez a legújabb, Győrben meg­rendezett észak-dunántúli kiállítás csak kísérlet le­het egy hatalmas tájegy­ség művészetének és mű­vészeinek összefogására, Szombathely és Eszter­gom, Sopron és Dunaúj­város, Győr és Székesfe­hérvár, Veszprém és Ta­tabánya alkotóinak kö­zös szándékú­ célú fellé­pésére. A kísérlet az ob­jektív nehézségek ellené­re is bíztató; a győri kiál­lítási kollekció arra bi­zonyság, hogy erőltetett összekötő, rokonítási je­gyek felfedezésére nem kényszerülünk és nem kényszeríttetünk, szuve­rén és erőteljes alkotói arcélek megőrzését, meg­jelenését, megerősödését és függetlenné válását üd­vözölhetjük. Az első, 1964-ben ren­dezett tárlaton is szere­pelt, és most, 1983-ban is közönség elé tárja mű­veit Áron Nagy Lajos, Ballagó Imre, Cziráki La­jos, Giczy János, Sz. Egyed

Next