Balogh András festőművész kiállítása (Iskola Galéria, XXI. Csepel, 1985)
A jelen művészetében a hagyományok tisztelete újabban világjelenség: Balogh András műveinek számos külföldi — Kanadától Finnországig — és a hazai sikere, nagy népszerűsége is ezt a tényt támasztja alá. 2. Rajzoló lány Érdekes, sokszínű, meditációra késztető, érzelemgazdag világot tár elénk Balogh András kiállítása. Tudatosság és líraiság, természtelvűség és szimbolizmus, szerkezetesség és színesség ötvöződik alkotásaiban. Ami a nézőt elsősorban megragadja: festészetének emberközpontú volta, témáinak filozófikus indíttatása s előadásmódjában a hagyományok tisztelete. Balogh András a „pictor doctus" típusa, állandó kutató, összefüggéseket kereső, mély intellektusú egyéniség. Festő és művészeti író, mint a Kertészeti Főiskola művészettörténeti és esztétikai tanára három évtizeden át oktató munkát is végzett, s a kertművészettel foglalkozó tudományos kutatásait több könyvében és tanulmányában publikálta. Festményei költői vallomások a világról, a világ sok bajáról, de szépségéről, maradandó értékeiről is. Ars poeticáját így fogalmazta meg: „Nem azért születtünk, hogy összegyűjtsük a világ szépségeit, hanem azért, hogy új szépségeket helyezzünk el benne." Mesterségbeli tudását Aba Novák Vilmos szabad iskolájában, majd 1937-46- ban a Képzőművészeti Főiskolán, mint Burghardt Rezső növendéke, később tanársegédje, sajátította el, s mesterének művészi morálja egész pályáján példamutató maradt számára. A természeti látványból indult ki festői stílusa, s már kezdettől fogva a látott valóságot lírai telítettséggel festette. Az ember és a táj szoros kapcsolata jellemzi mindmáig érzelem- és gondolatgazdag művészetét. Egyik megkapó szépségű, több változatban is megfestett Este című képén sejtelmesen, álomszerűen villantja elénk műtermének ablakából a város esti fényeit. A látványt egybefogó mélykék színharmónia, a táj és az álomba merült nőalak költői ihletésű egymásba fonódása, a végtelenség érzésének szimbolikus kifejezése. Képei tele vannak sejtelemmel, mégis valóságosak. Műveinek rejtett mondanivalóját, mindig valami mélyről feltörő érzés sugallja. A meditatív hajlamú művészt a lélektani pillanatok megragadása vonzza. Témáját többször meríti az artisták fénylő, de talmi csillogású életéből. Nem a látványos, nagy jeleneteket, a porondon való szereplésüket, hanem az artisták függöny mögötti életét festette, amikor az előadás, vagy a próbák szünetében egy-egy veszélyes, fárasztó attrakció után megpihennek. Az átélt félelem, az erőmegfeszítés, a gondok már rárajzolódnak a gyermekarcokra, pihenésük sem önfeledt, feloldódó, mint a Gyermekartisták, a Körhinta, az Artista c. képeiben. A színek tompa fénye, a bíborvörösök melegsége, az arany csillogása — a festői megjelenítés szépségét, erejét fokozza. Sokalakos monumentális kompozícióiban, a Jelképek születése, Önarckép élőkkel és meghaltakkal, a Lépcső című műveiben a történelem, a művészettörténet és saját életének alakjait jelenítette meg. Ezekben a nagylélegzetű, az életről kialakított filozófiáját, univerzális gondolatokat hordozó alkotásaiban a figurák portrészerű felsorakoztatásában, a tömeg bravúros ábrázolásában, az áttekinthető, világos kompozíciókban, az anyagszerű gondos festésmódban a reneszánsz mesterének hatása és a régi művészet iránti alázata érezhető. Egész piktúrájában valami nemes, magasztos utáni vágyakozás, a tisztaság, a szépség harmóniája uralkodik. Galileo Gentile, a milánói egyetem művészettörténész professzora, jó barátja, egy évtizeddel ezelőtt így jellemezte milánói kiállítása alkalmából művészetét: „Balogh András valóban mestere festészetének. Nemcsak azért, mert gazdag formaadásban, művei emberi értéket tartalmaznak, kiváltkép intellektuálisakat és költőieket, de azért is, mert stílusának összetevői összhangban állnak egymással. . ."