Banga Ferenc kiállítása (Dunaújváros, Uitz Terem, 1985)
BANGA FERENC az 1972-es budapesti Stúdió Galériában rendezett kiállításával szinte berobbant a magyar művészeti életbe. Látásmódjának különössége, konvencióktól nem terhelt szuverén stílusa szakmai körökben igen nagy feltűnést keltett. Művészetének mostani munkáira is jellemző arzenálja már akkor megmutatkozott. Stílusa szokásos szakmai fonalatokkal nehezen írhatók le, rendhagyó karaktere minduntalan kitér az értelmezések korlátokat állító szándéka elől. Azt hiszem a bangai titok megfejtéséhez akkor kerülünk közelebb, ha a műveket egy nagyobb távolságból kiindulva próbáljuk megközelíteni. Ritkán találkozni olyan művésszel, akire a sokszor talán tudatosan is misztifikáló megállapítás, az, hogy rajzolási kényszer motiválja tevékenységét, olyan tisztán érvényes lenne, mint Banga Ferencre, — sőt még pontosabban jellemezzük, ha azt mondjuk, az ő esetében elemi szükségletről van szó. Rajzai újra élesztik a képnek azt az ősi mágikus funkcióját, amikor a megjelenítés egyet jelentett a megjelenített hatalomba kerítésével, mely esetben az elaborációs folyamatnak ugyan olyan fontos szerepe volt, mint a kész műnek. A firkából kibomló értelmes forma csapdába ejti az ördögöt, aki az érthetetlenségig összekuszálta az eseményeket, és e mögött megbújva riogatja az átélőt. De Banga megcsípi azzal, hogy lerajzolja. Az események feszültsége feloldódik a rajzolás cselekvésében, és áttolódik a látványra. Banga mindent lerajzol, ami vele és körülötte történik. Képi gondolkodásának elsődleges volta állandó rajzi reflexiót kényszerít ki belőle. De mindezek érdektelen magánügyek maradnának, ha a szociológiai érdeklődésről tanúskodó lapjai éppen a sajátos látásmód és a művészi előadás szinkronja révén nem kapnának egy nagyobb dimenziót. A tematika felől közelítve Banga Ferenc művészetében azt látjuk, hogy a hétköznapok csapdájában vergődő ember mitológiája foglalkoztatja, sokszor úgy, hogy a mitológia tárházából merített példák aktuális tartalmára is utalnak. Ilyen művei a Don Quijote unokája című sorozat, vagy a Magvető című lap, mely utal a Sisyphos mítoszára. De ezeken a lapokon is a művész mint a történés résztvevője jelen van, éppen ezért a művek expresszivitással telítődnek és a létezés ellentmondásainak feloldhatatlansága miatt a drámai groteszk kifejezési mód válik uralkodóvá. Mindezek ellenére rajzai csak első pillanatra tűnnek cselekményrajzoknak, ha tovább lépünk a befogadás útján, akkor egy sajátos bangai világba kerülünk, melyek értékeihez csak akkor juthatunk el, ha hagyjuk magunkat befolyásolni a művész kócos vonalaiból kibomló különös figuráitól. DÉVÉNYI ISTVÁN