Bartha László festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest/Lovagretem, Jurisich Vár, Kőszeg, 1985)
Tíz esztendővel ezelőtt, 1974 késő őszén, a Műcsarnok életműkiállítást rendezett a hatvanhat esztendős Bartha László műveiből. Tegyük hozzá, kivételesen jól megválasztott pillanatban. Bartha László munkássága ugyanis éppen akkor vált összefoglalandóvá — és összefoglalhatóvá. Összefoglalandóvá azért, mert hatvanhat éves koráig abszolvált negyvennyolc munkás esztendejének gyümölcsei éppen akkorra értek művészettörténeti értelemben betakaríthatóvá: pályaíve világosan kirajzolódott, s fölsejlett folytatása is. Összefoglalhatóvá pedig azért, mert az életmű gerincét adó főművek még hiánytalanul egy fedél alá voltak gyűjthetők. Nem kellett választani köztük, ott lehetett valamennyi lényeges kép, gouache, rajz, illusztráció, díszletterv, nem szorította ki egyik a másikat. Időrendben pedig megmutatható, vagy legalább képviseltethető volt minden: a fiatal kor jól érlelt munkái éppen úgy, mint a harmincas évek önálló arcot kiküzdő festményei, a negyvenesek új irányt mutató gouachekompozíciói, az ötvenesek érzelemmel telített asszony-ábrázolásai, a hatvanasok sajátos élmény háromságát — a Balatont, a Bakonyt és az ajkai gyárakat — feldolgozó kompozíciók, s végül a hetvenesek sokfelé kötődő — élményt a szülőföld tájaiból, a görög kolostorokból, Európa és Ázsia kultúrájából merítő — humánus ciklusai. Tíz évet várok most — jelezte akkor Bartha László —, s ha letelt, ismét jelentkezem: új képeimmel. Most 1985-öt írunk, és Bartha László beváltotta az ígéretét. Itt van műveivel, hogy beszámoljon, hogy megmutassa, mivel gyarapította oeuvre-jét. És most látszik igazán, milyen jó volt tíz éve összegyűjteni azt a tárlatot! Mostanra ugyanis a lehetetlent kísértené az, aki rá vállalkoznék: Bartha László életműve jó lélekkel nem szorítható be többé egyetlen kiállítás szűkösségébe. Egyszerűen mennyiségi okokból. Munkáinak nem lehetne másképpen helyet szorítani, mint más műveinek kihagyásával — s ugyan ki vállalkozik jó lélekkel a „selejtezésre” ott, ahol már nincsen selejt? Mi is történt hát az eltelt évtizedben Bartha László életében és műhelyében? Lássuk előbb az életrajzi adatokat! Hetvenhat éves elmúlt, ez könnyen kiszámítható — de nem fontos: erőit szerencsére nem csappantotta a kor. Rendszeresen részt vett minden tárlaton, ahol a magyar művészet közösségében megjelennie kellett: ott voltak művei az összes országos kiállításon, szakmájának seregszemléin, a Dunántúlon élő művészek közös munkabemutatóin, s szűkebb pátriájának minden reprezentatív rendezvényén. Munkásságáról 1979-ben önálló kötet is megjelent, a Corvina Kiadó „Műterem” sorozatának egyik indító köteteként. Magas színvonalú munkálkodásának elismeréseképpen 1983-ban elnyerte a „Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze” címet. Mindez persze a közkeletű hasonlat szerint: a jéghegy csúcsa. Ami igazán fontos, az Bartha László műtermében történt — és most kerül igaz valójában, mert teljességében és nem morzsalékokban mindnyájunk szeme elé. Egy évtizeddel életműkiállítása után, újabb százakra menő munkáinak kiválogatott seregétől környezve az első kérdés természetesen az kell legyen: merre kanyarodott hát Bartha László útja? A felelet pedig annyi, hogy folytatódott benne mindaz, ami a hetvenes évek elején kibontakozott, s külső történésként a Tihanyból Kőszegre költözésben manifesztálódott, az életmű folyamatában pedig a hatvanas évek hármas tematikai kötelékétől való elrugaszkodásban és az időben-térben kitágult világhoz való hozzácsatolódás eredményeképpen született munkákban már megmutatkozott. Folytatódott, de mindig megújulva — Bartha László továbbra is megtartotta művészetének alaptulajdonságát: a valóság újabb és újabb érintésével kezdett ciklusaiban mindegyre friss erőre kapott tevékenysége, miközben természetesen megőrizte alapvető tulajdonságait, szerkezetességét, ütemességét az egyik, áradóan lírai voltát a másik oldalon. Szerkezetesség és líraiság? Első pillanatban bizony össze nem illőnek tetsző ez a fogalompár. Bartha László munkásságában azonban éppenséggel az. Sőt, egymást kiegészítő, egymást lehetségessé tevő. Mivelhogy Bartha László festészete egyfelől évtizedek óta szerkezetelvű, másfelől pedig mindig és mindenkor érzelmileg erősen töltött, témáiban a rendet keresi — illetve olyan témákat keres, melyek eleve hívják az általa kialakított rendet —, ám megközelíteni csak azt és csak úgy képes, amihez, s amennyire érzelmi töltések vonzzák. Mindennek a pontosabb megértéséhez egy keveset hátrálnunk kell az időben. Tihanyba kell visszamennünk, természetesen, jelesül Bartha László Balatonképeihez, bakonyi erdőábrázolásaihoz és az ajkai gyáraktól ihletett festményeihez. Először ugyanis ezeken bukkant fel és szilárdult meg a jól ismert bartha lászlói rend, a négyzetrácsos és sávos komponálásmód. Igaz, akkoriban úgy véltük, elsősorban a választott témák húzására. Hiszen a Balaton és a tihanyi Belső-tó világa, repedésektől szabdalt jégfelülete volt, kétségkívül az első ciklus tárgya, s a sorozat valamennyi tagján egyértelműen a természeti kép átírásának tetszett a határozott rácsszerkezet. Amint ugyanezt olvashattuk le a bakonyi képekről is — rajtuk a rengeteg erdők vertikális és horizontális ritmusa íródott át fegyelmezett ritmusképletekké. A gyárak géptermeit pedig még átírni se kellett, a kígyózó, föl- és leszálló csövek és vezetékek, szíjak és gépkerekek a maguk valóságos közegében is a már jól ismert hálószerkezetre szerveződtek. Mindez szigorú rendbe állt Bartha képein. Szigorú és érzelemmel telített rendbe. A szerkezet ugyanis sohase korlátozta, mindig csak tartotta Bartha műveit. És a szerkezetek rendje csudás érzékenységgel megfestett színfelületeket állított ritmikus mozdulatsorokba, s változtatott fagyos tótükörré, ragyogó éggé, az erő szerves létévé, a gyár színes és teremtő csodájává. S végül mindez: látásmóddá, állandó közlési szerkezetté változott. Változott, de — ha mondani nem is kell annak, aki Bartha László kiállításán járva képeit nézi, leszögezni mégsem árt talán — nem merevült. Szó sem volt és ma sincsen szó arról, hogy Bartha László valamiféle „kaptafára” lelt a képeinek gerincévé tett rácsos szerkezetben, amihez hozzákalapál mindent, aminek az ábrázolásába fog, jobban mondva, aminek elemzéséhez lát műveiben. Még kevésbé arról, hogy magát