Bartha László festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest/Lovagretem, Jurisich Vár, Kőszeg, 1985)

Tíz esztendővel ezelőtt, 1974 késő őszén, a Műcsarnok életműkiállítást rendezett a hatvanhat esztendős Bartha László műveiből. Tegyük hozzá, kivéte­lesen jól megválasztott pillanatban. Bartha László munkássága ugyanis éppen akkor vált összefoglalandóvá — és összefoglalhatóvá. Összefoglalandóvá azért, mert hatvan­hat éves koráig abszolvált negyvennyolc munkás esztendejének gyümölcsei éppen akkorra értek művészettörténeti értelemben betakaríthatóvá: pályaíve világosan kirajzolódott, s fölsejlett foly­tatása is. Összefoglalhatóvá pedig azért, mert az életmű gerincét adó főművek még hiánytalanul egy fedél alá voltak gyűjthetők. Nem kellett választani köztük, ott lehetett valamennyi lénye­ges kép, gouache, rajz, illusztráció, díszletterv, nem szorította ki egyik a másikat. Időrendben pedig megmutat­ható, vagy legalább képviseltethető volt minden: a fiatal kor jól érlelt munkái éppen úgy, mint a harmincas évek önálló arcot kiküzdő festményei, a negyvenesek új irányt mutató gouache­­kompozíciói, az ötvenesek érzelemmel telített asszony-ábrázolásai, a hatvana­sok sajátos élmény­ háromságát — a Balatont, a Bakonyt és az ajkai gyára­kat — feldolgozó kompozíciók, s végül a hetvenesek sokfelé kötődő — élményt a szülőföld tájaiból, a görög kolosto­rokból, Európa és Ázsia kultúrájából merítő — humánus ciklusai. Tíz évet várok most — jelezte akkor Bartha László —, s ha letelt, ismét jelentkezem: új képeimmel. Most 1985-öt írunk, és Bartha László beváltotta az ígéretét. Itt van műveivel, hogy beszámoljon, hogy megmutassa, mivel gyarapította oeuvre-jét. És most látszik igazán, milyen jó volt tíz éve összegyűjteni azt a tárlatot! Mos­tanra ugyanis a lehetetlent kísértené az, aki rá vállalkoznék: Bartha László életműve jó lélekkel nem szorítható be többé egyetlen kiállítás szűkösségébe. Egyszerűen mennyiségi okokból. Munkáinak nem lehetne másképpen helyet szorítani, mint más műveinek kihagyásával — s ugyan ki vállalkozik jó lélekkel a „selejtezésre” ott, ahol már nincsen selejt? Mi is történt hát az eltelt évtizedben Bartha László életében és műhelyében? Lássuk előbb az életrajzi adatokat! Hetvenhat éves elmúlt, ez könnyen kiszámítható — de nem fontos: erőit szerencsére nem csappantotta a kor. Rendszeresen részt vett minden tárla­ton, ahol a magyar művészet közösségében megjelennie kellett: ott voltak művei az összes országos kiállítá­son, szakmájának seregszemléin, a Dunántúlon élő művészek közös mun­kabemutatóin, s szűkebb pátriájának minden reprezentatív rendezvényén. Munkásságáról 1979-ben önálló kötet is megjelent, a Corvina Kiadó „Műte­rem” sorozatának egyik indító köte­teként. Magas színvonalú munkálkodásának elismeréseképpen 1983-ban elnyerte a „Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze” címet. Mindez persze a közkeletű hasonlat szerint: a jéghegy csúcsa. Ami igazán fontos, az Bartha László műtermében történt — és most kerül igaz valójában, mert teljességében és nem morzsalékok­­ban mindnyájunk szeme elé. Egy évtizeddel életműkiállítása után, újabb százakra menő munkáinak kivá­logatott seregétől környezve az első kérdés természetesen az kell legyen: merre kanyarodott hát Bartha László útja? A felelet pedig annyi, hogy­ folytató­dott benne mindaz, ami a hetvenes évek elején kibontakozott, s külső tör­ténésként a Tihanyból Kőszegre köl­tözésben manifesztálódott, az élet­mű folyamatában pedig a hatvanas évek hármas tematikai kötelékétől való elrugaszkodásban és az időben-térben kitágult világhoz való hozzácsatolódás eredményeképpen született munkákban már megmutatkozott. Folytatódott, de mindig megújulva — Bartha László továbbra is megtartotta művészetének alaptulajdonságát: a valóság újabb és újabb érintésével kez­dett ciklusaiban mindegyre friss erőre kapott tevékenysége, miközben termé­szetesen megőrizte alapvető tulajdonsá­gait, szerkezetességét, ütemességét az egyik, áradóan lírai voltát a másik oldalon. Szerkezetesség és líraiság? Első pilla­natban bizony össze nem illőnek tetsző ez a fogalompár. Bartha László munkásságában azonban éppenséggel az. Sőt, egymást kiegészítő, egymást lehetségessé tevő. Mivelhogy Bartha László festészete egyfelől évtizedek óta szerkezetelvű, másfelől pedig mindig és mindenkor érzelmileg erősen töltött, témáiban a rendet keresi — illetve olyan témákat keres, melyek eleve hívják az általa kialakított rendet —, ám megközelíteni csak azt és csak úgy képes, amihez, s amennyire érzelmi töltések vonzzák. Mindennek a pontosabb megértéséhez egy keveset hátrálnunk kell az időben. Tihanyba kell visszamennünk, termé­szetesen, jelesül Bartha László Balaton­­képeihez, bakonyi erdőábrázolásaihoz és az ajkai gyáraktól ihletett festményei­hez. Először ugyanis ezeken bukkant fel és szilárdult meg a jól ismert bartha lászlói rend, a négyzetrácsos és sávos komponálásmód. Igaz, akkoriban úgy véltük, elsősorban a választott témák húzására. Hiszen a Balaton és a tihanyi Belső-tó világa, repedésektől szabdalt jégfelülete volt, kétségkívül az első cik­lus tárgya, s a sorozat valamennyi tagján egyértelműen a természeti kép átírásának tetszett a határozott rácsszerkezet. Amint ugyanezt olvas­hattuk le a bakonyi képekről is — rajtuk a rengeteg erdők vertikális és horizontá­lis ritmusa íródott át fegyelmezett ritmusképletekké. A gyárak géptermeit pedig még átírni se kellett, a kígyózó, föl- és leszálló csövek és vezetékek, szíjak és gépkerekek a maguk valóságos közegében is a már jól ismert hálószer­kezetre szerveződtek. Mindez szigorú rendbe állt Bartha képein. Szigorú és érzelemmel telített rendbe. A szerkezet ugyanis sohase korlátozta, mindig csak tartotta Bartha műveit. És a szerkezetek rendje csudás érzékenységgel megfestett színfelülete­ket állított ritmikus mozdulatsorokba, s változtatott fagyos tó­tükörré, ragyogó éggé, az erő szerves létévé, a gyár színes és teremtő csodájává. S végül mindez: látásmóddá, állandó közlési szerkezetté változott. Változott, de — ha mondani nem is kell annak, aki Bartha László kiállításán járva képeit nézi, leszögezni mégsem árt talán — nem merevült. Szó sem volt és ma sincsen szó arról, hogy Bartha László valamiféle „kaptafára” lelt a képeinek gerincévé tett rácsos szerkezet­ben, amihez hozzákalapál mindent, aminek az ábrázolásába fog, jobban mondva, aminek elemzéséhez lát művei­ben. Még kevésbé arról, hogy magát

Next