Kovács Éva (IH Galéria, 1985)

Kovács Éva alig tizenöt esztendeje dolgozik mint önálló alkotóművész, s ma már elmond­ható róla, hogy a legelismertebb keramikusok közé tartozik. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után néhány évig az egyik legnagyobb fővárosi vállalatnál működött sorozatban előállítható kőedények tervezőjeként, s mint ilyennek rendkívül ízléses és egyúttal igen célszerű használati tárgyak kerültek ki rajzasztaláról és az elképzeléseit a nagyszériás gyártás lehetőségeivel szembesítő kísérleti műhelyből. Amikor mégis úgy döntött, hogy két keze munkájával az egyedi művek megalkotására összpontosítja képességeit, tovább­ra se lett hűtlen a művészi étkészleteket, díszedényeket vásárló közönséghez, ám egyre több időt és energiát fordított figurális kerámiák létrehozására Legutóbbi tárlatain életkép­­szerű alakos kompozíciókkal lepte meg híveit, s ezeket olyan sajátos formai jegyekkel ruházta fel, hogy a szellemes, jellegzetes kisplasztikák kedvelői mint egyéni stílusban mintázott, eredeti hangvételű műtárgyak mesterét tartják őt számon. Művészete két szilárd pillérre épül, a szobrászat terén szerzett megbízható képzett­ségére és a kerámia készítéshez nélkülözhetetlen anyagtani találékonyságra Mindkét irányú adottságait a főiskolai tanulmányok fejlesztették ki benne kreatív tulajdonságokká, sokoldalúan iskolázott szobrász Borsos Miklós tanszékén lett belőle, a keramika külön­böző válfajainak hibátlan kivitelezéséhez szükséges égetési eljárásokat, a színek, mázak alkalmazásának módjait, fortélyait Csekovszky Árpádtól tanulta. A felsőfokú iparművész­­oktatás ama nemzedékéhez, sárványához kötődik, amelyik kellő felkészültség birtokában fokozta esztétikai értékké a tárgyalkotó tevékenység termékeit, s nem elégedve meg az artisztikus megoldások látszatával a művészi igényesség szószólója, következetes képvi­selője lett. A hatvanas évek pályakezdő ifjú textilesei, ötvösei, könyvészei, bőrdíszműve­sei és - persze - a szilikátipari technológiával termelők hivatottai tudatában voltak annak, hogy századunk megváltozott körülményei, bonyolult feltételei között biztosítaniok kell szakmájuk hagyományos társadalmi súlyát, helyre kell állítaniok az iparművészet valahány ágazatának a történelmi tekintélyét. Kitűnő professzoraik megismertették őket azokkal az érvekkel, intellektuális követelményekkel, melyeket magukévá téve megkérdőjelezhettek, teljes joggal kétségbe vonhatták az egyes műfajok, művészeti ágak között felállított rang­sort, a téves hiedelmek, hamis tanok nyomán kialakult előítéleteket, s nyíltan hangoz­tatták, hogy egy festmény, szőnyeg, kertszobor, nyomdatermék között különbséget tenni csupán minőségi szempontok szerint lehet. Aki az új épületekre domborművet mintáz, nem jogosultabb felhágni a Parnasszoszra, mint az, aki a belső terek falait gondosan megszerkesztett majolikalapokkal burkolja. Kovács Éva efféle elvek vállalásával szabott mértéket munkálkodásának, őszintén hisz a kerámikus tennivalóinak nemes céljaiban, meg van győződve arról, hogy egy ötle­tesen alakított, díszített váza, kedvesen motivált játékos figura maradéktalan művészi élményben részesíti az érzékeny kedélyű mnybarátot. Újabb produkcióját tulajdonképpen a szobrászat körébe kellene sorolni, bár mosolyra fakasztó jeleneteinek, derűt árasztó jellemképeinek stilizáltsága a gépies osztályozáskor az iparművészetek csoportjába kerül­het. De ha igazuk van a régieknek, a művészettörténetem klasszikusainak, akkor az ilyen értelmű kategorizálás különben is felesleges, egykoron még az építészetet is a képző­művészetek közé számították. Kovács Éva korzózó szerelmesei, várandós menyecskéi, esküvőre induló hajadonjai, ruhácskáik fodraiban kellemkedő kisasszonyai legfeljebb csak humoros megfogalmazásuk miatt sodródtak a dísztárgyak provinciájába, mert a műfajok protokolláris rendjéhez szokott elfogultságok a műalkotásokat kötelező fontoskodás nél­kül nem fogadják be a ,,nagyművészetek" birodalmába. Holott a groteszk vonásokat mostanság a modernség korszerű kellékei között emlegetik, legreklámozottabb képző­művészeink - deheroizálás címen - nemzeti nagyjainkat is házi köntösben, erkölcsi alsóneműben, köznapi esendőségük gyarlóságait hangsúlyozva szólítják az utókor ítélő­­széke elé. Kovács Éva a fonák helyzeteket, a modoros kényeskedőket is pajkos megértéssel, kacér huncutkodással állítja a tárlatlátogató elé: jól szórakozik a szenvelgőkön, a piper­­köcök feje fölött összekacsint a közönséggel. Módszere nem csak egyéni, de egyúttal korszakos érvényű is, hiven tükrözi korunk sajátos kulturális törekvéseit. Főként a nép­művészet mélyreható befolyását mutatja, azt a folyamatot, ami a művészetek szinte minden megnyilatkozásában érezteti hatását. Mintha valamiféle neorokokós eklektika pá­rosulna a gölöncsérek cserépbabáival, s a bábjátékok csillagszemű szereplői francia­négyest lejtenének, a falusi leánykák és legények maszkabálban jönnének össze, miután a jelmezkölcsönzőből sikerült megszerezniük az egykori szalonok hölgyeinek és arany­ijainak estélyi öltözékét. Mindez paródia is egyben, mert a folklór Kovács Éva kezén utat nyit a mesés valószínűtlenségek, az ártatlan fantáziálgatások érvényesítésének. A magas hőfokon tartósított agyagfigurák - a népi jelleget megőrizve - lényegében fehérek, a finomabb formák élein az ezer Celsius feletti égetés füstös nyomaival, he­lyenként a máz savas okkerfoltjaival. Kovács Éva széles körű sikereire, nemzetközi népszerűségére műveinek bája a magyarázat, a kecs és csín vidám hangulatát viszont némi fanyar hangsúly ellenpontozza, ami megint azt tanúsítja, van mód tetszetős, von­zó műtárgyakat úgy megalkotni, hogy azok magas művészi színvonalat is elérjenek. Dr. Pogány G. Gábor GALÉRIA

Next