Kovács Éva (IH Galéria, 1985)
Kovács Éva alig tizenöt esztendeje dolgozik mint önálló alkotóművész, s ma már elmondható róla, hogy a legelismertebb keramikusok közé tartozik. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után néhány évig az egyik legnagyobb fővárosi vállalatnál működött sorozatban előállítható kőedények tervezőjeként, s mint ilyennek rendkívül ízléses és egyúttal igen célszerű használati tárgyak kerültek ki rajzasztaláról és az elképzeléseit a nagyszériás gyártás lehetőségeivel szembesítő kísérleti műhelyből. Amikor mégis úgy döntött, hogy két keze munkájával az egyedi művek megalkotására összpontosítja képességeit, továbbra se lett hűtlen a művészi étkészleteket, díszedényeket vásárló közönséghez, ám egyre több időt és energiát fordított figurális kerámiák létrehozására Legutóbbi tárlatain életképszerű alakos kompozíciókkal lepte meg híveit, s ezeket olyan sajátos formai jegyekkel ruházta fel, hogy a szellemes, jellegzetes kisplasztikák kedvelői mint egyéni stílusban mintázott, eredeti hangvételű műtárgyak mesterét tartják őt számon. Művészete két szilárd pillérre épül, a szobrászat terén szerzett megbízható képzettségére és a kerámia készítéshez nélkülözhetetlen anyagtani találékonyságra Mindkét irányú adottságait a főiskolai tanulmányok fejlesztették ki benne kreatív tulajdonságokká, sokoldalúan iskolázott szobrász Borsos Miklós tanszékén lett belőle, a keramika különböző válfajainak hibátlan kivitelezéséhez szükséges égetési eljárásokat, a színek, mázak alkalmazásának módjait, fortélyait Csekovszky Árpádtól tanulta. A felsőfokú iparművészoktatás ama nemzedékéhez, sárványához kötődik, amelyik kellő felkészültség birtokában fokozta esztétikai értékké a tárgyalkotó tevékenység termékeit, s nem elégedve meg az artisztikus megoldások látszatával a művészi igényesség szószólója, következetes képviselője lett. A hatvanas évek pályakezdő ifjú textilesei, ötvösei, könyvészei, bőrdíszművesei és - persze - a szilikátipari technológiával termelők hivatottai tudatában voltak annak, hogy századunk megváltozott körülményei, bonyolult feltételei között biztosítaniok kell szakmájuk hagyományos társadalmi súlyát, helyre kell állítaniok az iparművészet valahány ágazatának a történelmi tekintélyét. Kitűnő professzoraik megismertették őket azokkal az érvekkel, intellektuális követelményekkel, melyeket magukévá téve megkérdőjelezhettek, teljes joggal kétségbe vonhatták az egyes műfajok, művészeti ágak között felállított rangsort, a téves hiedelmek, hamis tanok nyomán kialakult előítéleteket, s nyíltan hangoztatták, hogy egy festmény, szőnyeg, kertszobor, nyomdatermék között különbséget tenni csupán minőségi szempontok szerint lehet. Aki az új épületekre domborművet mintáz, nem jogosultabb felhágni a Parnasszoszra, mint az, aki a belső terek falait gondosan megszerkesztett majolikalapokkal burkolja. Kovács Éva efféle elvek vállalásával szabott mértéket munkálkodásának, őszintén hisz a kerámikus tennivalóinak nemes céljaiban, meg van győződve arról, hogy egy ötletesen alakított, díszített váza, kedvesen motivált játékos figura maradéktalan művészi élményben részesíti az érzékeny kedélyű mnybarátot. Újabb produkcióját tulajdonképpen a szobrászat körébe kellene sorolni, bár mosolyra fakasztó jeleneteinek, derűt árasztó jellemképeinek stilizáltsága a gépies osztályozáskor az iparművészetek csoportjába kerülhet. De ha igazuk van a régieknek, a művészettörténetem klasszikusainak, akkor az ilyen értelmű kategorizálás különben is felesleges, egykoron még az építészetet is a képzőművészetek közé számították. Kovács Éva korzózó szerelmesei, várandós menyecskéi, esküvőre induló hajadonjai, ruhácskáik fodraiban kellemkedő kisasszonyai legfeljebb csak humoros megfogalmazásuk miatt sodródtak a dísztárgyak provinciájába, mert a műfajok protokolláris rendjéhez szokott elfogultságok a műalkotásokat kötelező fontoskodás nélkül nem fogadják be a ,,nagyművészetek" birodalmába. Holott a groteszk vonásokat mostanság a modernség korszerű kellékei között emlegetik, legreklámozottabb képzőművészeink - deheroizálás címen - nemzeti nagyjainkat is házi köntösben, erkölcsi alsóneműben, köznapi esendőségük gyarlóságait hangsúlyozva szólítják az utókor ítélőszéke elé. Kovács Éva a fonák helyzeteket, a modoros kényeskedőket is pajkos megértéssel, kacér huncutkodással állítja a tárlatlátogató elé: jól szórakozik a szenvelgőkön, a piperköcök feje fölött összekacsint a közönséggel. Módszere nem csak egyéni, de egyúttal korszakos érvényű is, hiven tükrözi korunk sajátos kulturális törekvéseit. Főként a népművészet mélyreható befolyását mutatja, azt a folyamatot, ami a művészetek szinte minden megnyilatkozásában érezteti hatását. Mintha valamiféle neorokokós eklektika párosulna a gölöncsérek cserépbabáival, s a bábjátékok csillagszemű szereplői francianégyest lejtenének, a falusi leánykák és legények maszkabálban jönnének össze, miután a jelmezkölcsönzőből sikerült megszerezniük az egykori szalonok hölgyeinek és aranyijainak estélyi öltözékét. Mindez paródia is egyben, mert a folklór Kovács Éva kezén utat nyit a mesés valószínűtlenségek, az ártatlan fantáziálgatások érvényesítésének. A magas hőfokon tartósított agyagfigurák - a népi jelleget megőrizve - lényegében fehérek, a finomabb formák élein az ezer Celsius feletti égetés füstös nyomaival, helyenként a máz savas okkerfoltjaival. Kovács Éva széles körű sikereire, nemzetközi népszerűségére műveinek bája a magyarázat, a kecs és csín vidám hangulatát viszont némi fanyar hangsúly ellenpontozza, ami megint azt tanúsítja, van mód tetszetős, vonzó műtárgyakat úgy megalkotni, hogy azok magas művészi színvonalat is elérjenek. Dr. Pogány G. Gábor GALÉRIA