Kurucz Imre szobrászművész kiállítása (Komádi, Művelődési Ház, 1985)
„A szád már néma volt...” Kurucz Imre szobrait szemlélem, ám egyre Nadányi Zoltán jár az eszemben. De kire is gondolhatnék ezeket a fehér márványból készült aktokat, torzókat nézve, ha nem Bihar vármegye egykori főlevéltárosára? Állok a néma kövek előtt, és megszólal bennem az utolsó magyar trubadúr költő, Nadányi Zoltán: „A két szemed szeretett legtovább. Be furcsa szerelem, A szád már néma Volt, de a szemed, az még beszélt Velem.” Miközben Nadányi artisztikus lírája, pajkos avagy idilli, netán pajzán szerelmi poézise megszólal valahol belül, a lélek legmélyén; miközben a költő elegáns rímei peregnek agyamban, olyanok, amilyenek egy mániákus széptevőhöz igazán illenek; közben Kurucz Imre szobrai is beszélnek hozzám. A szemük. A bőrük. Az idomaik. A testhajlataik. A domborulataik. Azt sugallják: az élet szép. És azt is sugallják, hogy a létezés egyik legszebb jelensége a nő. Amint azt már Nadányi Zoltán, ez az elragadó kisvárosi gavallér, ez a nagyszerű költő is hirdette maradandó verseiben, Így találkozik az egykori berettyóújfalui költő és a mai berettyóújfalui szobrász az artisztikusan megmunkált fehér márvány mindenségében. Kurucz Imre női portréi, aktjai, torzói érzékenyek, szépek. Látszik, szereti Brancusit és Borsos Miklóst. Látszik, sokra becsüli a magyar és az egyetemes emberi szellem olyan alakjait, mint Bartók Béla vagy József Attila. Miközben Kurucz Imre szobrait szemlélem, egyre Nadányi Zoltán jár az eszemben. Arra gondolok, hogy egyszer talán a költő portréját is elkészíti a művész. Lehet ennél vonzóbb feladat egy Berettyóújfalun élő szobrász számára? Körmendi Lajos író PIREMON .