Lóránt Zsuzsa szobrászművész kiállítása (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1985)
Megtörtént. Az új budapesti Erzsébet Szálló presszójában elhelyezett szobrokkal megtörtént a varázslat. Lóránt Zsuzsa szobrait nem alaptalanul hasonlították eddig sem a középkori faszobrászat kiemelkedő csúcsaihoz, Weit Stoss krakkói Mária Koronázása oltárához, vagy a garamszentbenedeki Úrkoporsó apostolaihoz, hiszen e művek nem csak technikájukban, plasztikájukban rokonok, de szellemiségükben úgyszintén. E szobrok egy más szférába való átlépéshez segítenek, egy irracionális világba visznek a műfaj eszközeit kiválóan használva. Nos, Erzsébet szállóbéli szobrai eljutottak oda, hogy nemcsak segítenek átlépni egy más magasságba, hanem maguk is ott lebegnek a szó legszorosabb értelmében. Különösen a „hegedűs fiú”, az „esernyős hölgy” és a „szerelmespár”. Talán szokatlan lehet, hogy nincs szilárd föld, vagy posztamens a szobrok alatt, de itt igazán nem hiányzik. Ez a törekvés persze nem új Lóránt Zsuzsa szobrászatában, hiszen fa, bronz, kerámia, porcelán, de bármely más anyagú szobrában tetten érhető ez a könnyedség, ez a lebegésre való hajlam, a legesendőbb, a legbumfordibb szobrokban is. S ha már a középkori faszobrászat szóba került, had hívjam fel a figyelmet szobrainak egy másik kapcsolódására. Ezek a szobrok egy kicsit epikus, olvasható művek. Régen az ikonográfia világos történet volt a nézőnek. Freud óta nem az olvasható mese lett a fontos, hanem a megérezhető szellem, a szubsztancia. Nos e szobrok líraisága is olvasható ikonográfia. A görög szobrokat egy érthető mítoszvilág övezte, s a mű sokszor csak egy indító jel volt a mítosz megélésére. Ma a szoboroknak legtöbbször maguknak kell megteremteniük saját mítoszukat és nem irodalmi nyelven, hanem a plasztika nyelvén, s amelyeknek ez sikerül, elmondhatjuk róluk, hogy jó művek. S itt tetten érhetjük Lóránt Zsuzsát, a szobrászt, aki olyan dolgokat formáz meg, amelyek hagyományos értelemben fogalmilag vagy meg sem foghatók, vagy csak igen körülményesen. Valahol igaza van, amikor azt mondja, hogy „egyfajta rabság a fogalmi gondolkozás”, s különösen az egy vérbeli szobrásznak. Egy középkori szentet legtöbbször kínzatásának eszköze attribuál, Lórántnál ez egy mozdulat, egy