Németh János Munkácsy- és SZOT-díjas keramikus (Iskola Galéria, Csepel, 1985)

Pogány Ö. Gábor munkásságának jellegét nehéz lenne egyetlen szakkifejezéssel meghatároz­ni, mert az iparművészet vagy a képzőművészet egyik ágazatával se azonos az, amit ő csinál. A különböző névjegyzékekben, szervezeti fórumokon mint keramikust tartják nyilván, ám vannak műértők, akik — teljes joggal — szobrásznak minősítik őt. S amennyiben ma, hazai viszonyaink között a felsőfokú iskolai végzettséget, a diplomát nem fetisizálnák a személyzeti ügyintézők, Németh Jánost akár fazekasnak is lehetne nevezni. Valójában minden efféle besorolás illik rá, mert alkotásainak létrehozásához igen sokirányú mesterségbeli tudásra van szüksége, a műszavaktól független művészi tárgyalkotás egymással összefüggő, egymást feltételező kézműves gyakorlatára, az agyagban és az agyagból készülő esztétikus formák elő­állításának komplex készségére. Akik ismerik Németh Jánost és tevékenységét, tudják róla, hogy apja, nagyapja fazekas volt, célszerű használati tárgyakat, edényeket állítottak elő, piacok, vásárok, vegyes kereskedések árusainak szállították termékei­ket, főként a szükséglet, a fogyasztás határozta meg munkálkodásukat. Hiba lenne a fiú, az unoka műveit eleve magasabbrendű kategóriába sorolni, mint amit az egykori gölöncsérek produkáltak. A rangosztó művé­szettörténészek, műi­észek a hivatásos iparművészek közül azokat emelik ki, akik „egyedi" műtárgyakat kreálnak, de hát a falvak, mezővárosok régi cserepesei egyenként mintázták köcsögeiket, baromfi-itatóikat, tálaikat, még ha­­ a keresletnek megfelelően — sorozatban gyártották is őket, nem beszélve a díszművekről, vázákról, tükrösökről, emlékül ajándékozott és névre szóló falitányérokról, butéliákról. Németh János — persze — mindehhez a főiskolai műhelyekben sokrétű anyagtani ismereteket is szerzett, a korszerű vegytan segítségével talán eredményesebben alkalmazza a mázakat, több mindent sikerült megtanul­nia arról, miként módosul színezésük égetés közben. Stílusának, forma­képzésének egyéni jellegzetességet mégis a népi fazekasság ősi eljárása, a korongolás biztosít. Kerámiáinak legvonzóbb korszakalkotó találat, tro­uvaille, a népi cserép alapformáinak a nagyművészetben, a professzionista iparművészetben történő meghonosítása, differenciálása, fejlesztése, de lehet leleményét ellenkező irányból is eredeztetni: az akadémiai iskolázott­ság fogásaival, szakszerűségével hogyan gazdagította, bővítette a kézműves hagyományok tanulságait. Az alapos elemzés végül is kiderítheti, hogy — bizonyára — nem a technikai tökéletesedés, a szerteágazóbb tájéko­zottság dönt a művészi érték kérdésében, hanem mindenek előtt a hitelt­érdem­lő alakító képesség, a meggyőző hatást keltő invenció, a maradandó szépséget teremtő tehetség. Hiszen vannak olyan kitűnő szakemberek, akik a kacsalábon forgó elektromos kemencék helyett még mindig, vagy már megint a fafűtéses megoldásra esküsznek, mások a természetes színű, matt kerámia mellett törnek lándzsát. Az agyagművesség művészi minősége — kétségtelenül — függ a kivitelezés mikéntjétől, az ipari felszereltség színvonalától viszont kevésbé­ egyszerűbb módszerekkel is lehet esztétikai teljességet elérni. Németh János művészete éppen hogy azt bizonyítja, miszerint is a fazekaskorong igénybevétele mostanában se vesztette el létjogosultságát a keramikában. Művei nagyrészét forgástestekből állítja össze, ami ugyan­akkor nem jelenti azt, hogy a kézi mintázás szerepe háttérbe szorulna alkotómunkájában. A kész mű végezetül a hengerek, kúpok, gömbök térbeli elhelyezkedésének, görbületeinek a módját jelenítik meg, mellőzve az élettől idegen mértani idomok, szögletek elvonatkoztatásait. Száza­dunk nagy szobrásza, Kerényi Jenő egyik szenvedélyes vita során beval­lotta: „Nem szeretem a derékszöget". Németh János dolgaiban világossá válik, hogy a legömbölyített formák meghittséget, közvetlenséget sugároz­nak, összességükben hangulatos derűt árasztanak. Az ilyetén előadásmód­ban van valamiféle játékosság, szelíd stilizáltság, ami feloldja a feszültséget, bölcs megértésre vezet, egészséges mosolyra fakaszt. S ezen a ponton Né­meth János nem csupán a korongozók jó utóda, de a falusi mímeseknek, a farsangi maszkosoknak, a jeles napok bábkészítőinek is tanítványa, olyan valaki, aki műveiben a tárgyi néprajz és a folklór terén szerzett tájékozott­ságáról is tanúbizonyságot teszen. Szellemes figurái, emberszabású edényei mintha művelődéstörténeti szintézist képviselnének, azt a korunkra jellemző folyamatot példázzák, melynek során a művészetek megújulásához a népi kultúra tiszta forrása szolgáltatta a tápanyagot. De mert a klasszikus mediterrán világ valahány motívuma is vulgarizálódott, Németh János kezén visszatér Apollon negyven tehene, az Európát elrabló bika, Ciprus partjainál a tengeri kagy­lóból színrelépő Aphrodité, a román kor ügyefogyott korpusza. Legegyé­nibb hangvétele akkor szólal meg, amikor a kedvenc forgástestek szinte átszabás nélkül érvényesülnek, mint a trójai faló, a házaspárt köszöntő ikerbödön, a kanonok-korsó esetében. Kiderült azután, hogy ezek a kúpszeletek, félgömbök, részekre vágott hengerek milyen alkalmasak épületkerámiák kiképzésére, s mi több, monumentális hatású kompozíciók összeállítására. Németh Jánosról elmondható, hogy mint a népi cse­­répművesség hagyatékőrzője lett a közterületi plasztika egyik nemzeti jellegű válfajának megteremtője.

Next