Szinte Gábor (Iskola Galéria, Budapest, 1985)
Elöljáróban szeretném elmondani, hogy hiszek az újító szellemű művészekben is, de igazán a hagyományokra épülő, azt tiszteletben tartó művekben bízom. Szinte Gábor azok közé tartozik, akik ugyan kapcsolódnak az elődökhöz, mégis sajátos, mai világunkra, korszakunkra jellemző formanyelvet teremtettek önmaguk számára. Nem tévesztette őt meg egyetlen percre sem a modernizmus spekulációja, s nem zavarta egyes műítészek alábecsülése sem. Hátat fordítva a téves szemléletnek s szemlélőknek, a saját szemével, saját eszközeivel próbál ábrázolni, láttatni. Visszautal a hagyományokra, s nem akar mindenáron újítani, nem akarja „önmagát megvalósítani". Nincs ebben semmi elítélendő, hiszen Giotto, Manet, Matisse, Bonnard sem tett mást, mint érzékenyen reagált a világ dolgaira. Műveik ettől még ma is a múzeumok falán láthatók. Szinte Gábor minden energiáját arra összpontosítja, egész tevékenységével azon fáradozik, hogy a művészet és a közönség egymásra találjon. Minden álma az, hogy bebizonyítsa nekünk, mily hatalmasak a természet erői. Már-már fanatikusan hisz abban, hogy a civilizáción kényszerűen úrrá lesz a természet. Ma, amikor oly sokan figyelmeztetnek a nap mint nap elhatalmasodó pusztulásra, a fejlett technikák veszélyeire, ő mégsem sirat, még csak nem is kesereg. Mert a természet - vallja —, mint egy megveszekedett lény, törvényszerűen fölénk kerekedik. Ezért igyekszik megkeresni mindazt, ami romlatlan, ami korompálatlan. Megmutatja, hogy lássuk szín- és fénycsodáit. Számára megújulási lehetőség, örökös kincsesbánya, egyfajta segítség és ürügy a természet, hogy elmondja-megfogalmazza gondolatait. Józanon, tárgyilagosan, őszintén, hitelesen. Mostani, iskola galériabeli kiállításán olaszországi és erdélyi tájképeit, s néhány figurális kompozícióját láthatjuk. Velence üde színeivel, mesés gondoláival, a Kikötő forgatagával, a Tenger vad hullámaival szenvedélyesen, de mértéktartóan ábrázol egy távoli világot. A Tört kapu erdélyi emlékek, egy elfelejtett élet visszaidézése. Komorabbakká váltak a színek, súlyosabbá nehezedett a mondanivaló. A Táj fehére, zöldjei, barnái speciális festői realizmusát láttatják. A Hegytetőn, a Csíki hegyek, a Völgyben színvilágukkal, bevillanó fényeivel tömörek, összefogottak, a múló élet idézésével nyomasztóak. Portréin, arcképein — Mándy Iván, Önarckép, Jágó, Huszti Péter, Emlékező, Anyám — nem csupán az embert jeleníti meg, kutatja szellemiségüket, egyéniségüket, belső lelki tartalmaikat. Akik ismerik anyjáról készült sorozatát, tudják, milyen sajátosan ábrázolja a magányt. Arra bíztat, törődjünk bele, hiszen a világ mindig velünk, mellettünk van. Ez az élet rendje, s ne fogjuk fel a sors kegyetlen csapásaként. A magány szuggesztív lét, s az emberi élet talán legmagasabb rendű állapotaként is felfogható. A hallatlanul felkészült művész — aki biztonsággal mozog az európai kultúra ismeretanyagában — sokat tesz azért, hogy a Képzőművészeti Főiskoláról jól felkészült, képzett színházi tervezők kerüljenek ki. A rendkívül sokoldalú alkotó készít dús koloritú festményeket, míves érzékenységű grafikákat, jellemeket megmutató portrékat, változatos szín- és faanyagú faintarziákat, egyéni vonalrendszerű és különös ritmusrendszerű üvegfestményeket, dekoratív mozaikot, figyelmet megragadó, teret érzékeltető díszleteket. Ha egy mondatban kellene jellemezni Szite Gábor művészetét, akkor azt mondanám, hogy olyan alkotó és ember, aki felelősséget érez nemcsak a magyarság létkérdéseiért, hanem az egész emberiség jövőjéért.