Szinte Gábor (Iskola Galéria, Budapest, 1985)

Elöljáróban szeretném elmondani, hogy hiszek az újító szellemű művészekben is, de igazán a hagyományokra épülő, azt tiszteletben tartó művekben bízom. Szinte Gábor azok közé tartozik, akik ugyan kapcsolódnak az elődökhöz, mégis sajátos, mai világunkra, korszakunkra jellemző formanyelvet teremtettek önmaguk szá­mára. Nem tévesztette őt meg egyetlen percre sem a modernizmus spekulációja, s nem zavarta egyes műítészek alábecsülése sem. Hátat fordítva a téves szemlélet­nek s szemlélőknek, a saját szemével, saját eszközeivel próbál ábrázolni, láttatni. Visszautal a hagyományokra, s nem akar mindenáron újítani, nem akarja „ön­magát megvalósítani". Nincs ebben semmi elítélendő, hiszen Giotto, Manet, Matisse, Bonnard sem tett mást, mint érzékenyen reagált a világ dolgaira. Műveik ettől még ma is a múzeumok falán láthatók. Szinte Gábor minden energiáját arra összpontosítja, egész tevékenységével azon fáradozik, hogy a művészet és a közönség egymásra találjon. Minden álma az, hogy bebizonyítsa nekünk, mily hatalmasak a természet erői. Már-már fanatikusan hisz abban, hogy a civilizáción kényszerűen úrrá lesz a természet. Ma, amikor oly sokan figyelmeztetnek a nap mint nap elhatalmasodó pusztulásra, a fejlett technikák ve­szélyeire, ő mégsem sirat, még csak nem is kesereg. Mert a természet - vallja —, mint egy megveszekedett lény, törvényszerűen fölénk kerekedik. Ezért igyekszik megkeresni mindazt, ami romlatlan, ami korompálatlan. Megmutatja, hogy lássuk szín- és fénycsodáit. Számára megújulási lehetőség, örökös kincsesbánya, egyfajta segítség és ürügy a természet, hogy elmondja-megfogalmazza gondolatait. Józanon, tárgyilagosan, őszintén, hitelesen. Mostani, iskola galériabeli kiállításán olaszországi és erdélyi tájképeit, s néhány figurális kompozícióját láthatjuk. Velence üde színeivel, mesés gondoláival, a Ki­kötő forgatagával, a Tenger vad hullámaival szenvedélyesen, de mértéktartóan áb­rázol egy távoli világot. A Tört kapu erdélyi emlékek, egy elfelejtett élet visszaidé­­zése. Komorabbakká váltak a színek, súlyosabbá nehezedett a mondanivaló. A Táj fehére, zöldjei, barnái speciális festői realizmusát láttatják. A Hegytetőn, a Csíki hegyek, a Völgyben színvilágukkal, bevillanó fényeivel tömörek, összefogottak, a múló élet idézésével nyomasztóak. Portréin, arcképein — Mándy Iván, Önarckép, Jágó, Huszti Péter, Emlékező, Anyám — nem csupán az embert jeleníti meg, kutatja szellemiségüket, egyéni­ségüket, belső lelki tartalmaikat. Akik ismerik anyjáról készült sorozatát, tudják, milyen sajátosan ábrázolja a magányt. Arra bíztat, törődjünk bele, hiszen a világ mindig velünk, mellettünk van. Ez az élet rendje, s ne fogjuk fel a sors kegyetlen csapásaként. A magány szuggesztív lét, s az emberi élet talán legmagasabb rendű állapotaként is felfogható. A hallatlanul felkészült művész — aki biztonsággal mozog az európai kultúra ismeretanyagában — sokat tesz azért, hogy a Képzőművészeti Főiskoláról jól fel­készült, képzett színházi tervezők kerüljenek ki. A rendkívül sokoldalú alkotó készít dús koloritú festményeket, míves érzékenységű grafikákat, jellemeket meg­mutató portrékat, változatos szín- és faanyagú faintarziákat, egyéni vonalrendszerű és különös ritmusrendszerű üvegfestményeket, dekoratív mozaikot, figyelmet meg­ragadó, teret érzékeltető díszleteket. Ha egy mondatban kellene jellemezni Szite Gábor művészetét, akkor azt mondanám, hogy olyan alkotó és ember, aki felelős­séget érez nemcsak a magyarság létkérdéseiért, hanem az egész emberiség jövőjéért.

Next