Almásy Aladár festő- és grafikusművész kiállítása (Dürer Terem, Budapest, 1986)
Idegen tollal ékeskedem: az Almásy-címek figyelemfelhívó erejét kérem kölcsön, hogy az Almásygrafikák értékére hívjam fel a figyelmet. Igaz, Almásy - a nem egészen tisztességes reklámfogással élő cikkíróval ellentétben - mégis jobban csinálja. Nála ez nemcsak blikkfang, hanem a mű szerves része. Nem hiszik? Szó szerint nem is hihetik. Az árnyalt alapról váratlan formákat kivirágoztató rézkarcon nincs gátlástalan csábító, nincs elhagyott ártatlanság, még egy árva könnycsepp sincs, amelyet mindig is odafestettek az utóbbi évszázadokban, ha már a szív és a szívtelenség dolgai kerültek elő. De vajon hihető-e ez a gönyörű, patinás közhely? Érvényes-e még a mondat eredeti üzenete? A grafikában pontosan ez a kétely fogalmazódott meg. Az állítás komolyan vehetetlen bája, jelen körülményeink között érvényesülő groteszk íze, azaz a szentimentális klisé abszurduma. Tehát galád férfi helyett csak gyanús és komikus foltfigurák szívtelenkednek nem kevésbé gyanús és komikus, de nyilván szívvel bíró másféle foltfigurákkal. A történet immár nem rendít meg, nem vág húsunkba. Mi már csak kívülről lessük a vonalak furcsa táncát, mint ahogy kívül maradtunk a szimplán zárt világnézetet feltételező „szívességnek” és „szívtelenségnek” e meghatóan együgyű rendszerén. A címelemzés azonban önmagában még nem bizonyít semmit. Bármennyire is elszórakoztat egy Gyaluindítékot adó tyúkmisztikum képtelenségének elképzelése vagy egy Szakadék hagyaték szójátékra építő szituációja, ha a színes rézkarcok nem őrzik meg és nem fejlesztik tovább a korábbról ismert tollrajzok okos humorát, és rebbenő érzékenységét az ötlet csak ötlet marad. Annál is inkább, mert a legutóbbi grafikai biennále tanúsága szerint ez az Almásy-féle viccelhetnék most éppen divatos. Miskolcon ugyanis Tűznyelő, aki bal kézzel eszik és korabeli tévét néz, sőt még Árgirus is, aki védekezik, de anélkül, hogy a csúfolódó, fantáziát lódító szavak fölött a vonalak valóban csúfolódásból és gátlás nélküli fantáziából születtek volna. Almásy művészete azért kitűnő, mert a szándékot jelölő címadás és az eredményt jelző grafika között olyan szoros az összefüggés, hogy az már tartalmi ügy. Mi az, amit le lehet fordítani a szavak nyelvéből a képek nyelvére? Nyivánvalóan a főneveket, az egyes számú, harmadik személyű igealakokat esetleg a mellékneveket és a melléknévi igeneveket. És mit nem lehet? Minden mást. Például felszólító módot, például a múlt időt, például a többes szám első személyt. Az akadémikus tudós fegyvertárának teljes birtokában is belegebedne egy képzőművész, ha meg akarná jeleníteni azt a valakit, aki elvárta az ősztől, hogy végig tegezze és azt a másik valakit, aki Rajztollal locsolókat küldött kortársa felé. Almásyt „olvasva” rádöbbenünk: a gondolkodásunkat tükröző beszéd zöme keményen ellenáll az ábrázolásnak. Ha csak a szükségből nem válik erény. Ha csak az önmagában is nonszensz megállapítások és a képpé alakítás számára is nonszensz mondatok nem illenének olyan pompásan az objektív látványban nem létező, de a mesterség eszközeivel mégis előállítható képzelt látványhoz. Fáig érő kezeket még valahogy el lehet gondolni. De Fáig érő kezeseket? Mintha a szavak félálomba burjánzásnak indultak volna, és a figurák - a szavakkal párhuzamosan - kinőtték volna korábbi körvonalaikat. A keze csáppá, a lábak gyökérformákká változtak. Némely testrész felszívódott, némelyik gubanccá alakult. Ahogy a kézből kezes lett, úgy deformálódtak olvadoztak, hajladoztak a formák a költői önkény erejének jóvoltából. Almásytól bizony nem idegen, hogy majmot csináljon a látványvilág merev számonkérőiből, de az sem idegen, hogy a látvány teljes tagadóiból is majmot csináljon. Szinte sugallja: ha odafigyelve rajzol, alkot, az alak kicsúszik kezei közül, ha csak önkéntelenül firkál, a vonalak maguktól állnak össze értelmes alakká. Vékony pallón sétál, amelyet maga feszített ki figura és kócos repedéscsomó, kép és képi halandzsa között, nyilván azért, hogy művekkel bizonyítsa az absztrakt - nem absztrakt ellentétpár használhatatlanságát. Nem találtam jobb kifejezést, Almásy a képzőművészeti realizmus sokszor félresikerült gyakorlatától eltávolodva egy stilisztikai realizmus lehetőségét válantja fel. —-----------------------— P. Szűcs Julianna Felelős kiadó: Köteles István mikroprop (mp) Fotó: Milos József ALMÁSY ALADÁR FESTŐ- ÉS GRAFIKUSMŰVÉSZ