Bodor Aladár festőművész kiállítása (Mészöly Géza Terem, Székesfehérvár, 1986)
Bodor Aladár A kiállítás elé ajánlásképpen azt írnám, hogy „helyi művész” vagyok — amennyiben ajánlás az, hogy munkáim bemutatásával alig-alig léptem át még a Dunántúlt is. — Nehezen, küzdelmesen alkotó ember voltam mindig is, szinte egy kezemen számlálható egyéni bemutatkozással. Ez a kiállítási anyag sem keresztmetszet, jobbára az utóbbi év terméséből állott elő. Tájképek, elsősorban tájképek a Dunakanyarból, egy-két Balaton-part és Bakonyrészlet. A Dunakanyarból valóknak örülök a legjobban. Gyermekkoromtól fogva ismertem azt a tájat, de ez az ismeretség igencsak felületes lehetett — a kiránduló szemével látott táj — így csak most hetven évesen „értem” meg arra, hogy ez a táj fellelkesítsen. — Táj? — egy darab magyar föld, az Árpád-házi királyok, az Anjouk „Media Hungariae”-ja mely történelmi előadáshoz a Duna és a Visegrádi hegyek adják a máig változatlan keretet. Itt errefelé még a mai „emberi keret” is mértéktartóbb, a ma hétvégi házai is szemérmesebben simulnak a tájba. Ez a táj magán viseli a történelmet, még az ország pusztulásában is „élen járó”. Lásd Mátyás palotáját, vagy Lipót császár és király „csinálta” várromokat. Ebben a rombolásban közreműködött a török, a betelepülő német és — nemtörődömségével — a magyar. S amit rákentek a századok, azt a gyalázatot mossák le a mai műemlékesek, az arra érdemes ifjúsággal karöltve — hogy legyen jövője is ennek a vidéknek. Igen, valami időtlenség van itt a tájban, a hegyekben, a völgykatlanokban, akárcsak a Duna hullámaiban magukat nézegető parti fákban. Ha csak valamit is ki tudtam fejezni mindezekből, akkor mégiscsak érdemes volt ecsethez nyúlnom.