Czinke Ferenc grafikusművész retrospektív kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, Nógrádi Sándor Múzeum, Salgótarján, Miskolci Galéria, Miskolc, 1986)/1987
MORZSÁK... Magammal sem hitetem el, hogy itt valamiféle életműbemutató történik. Egész életünk morzsák egy vesszőkosárban, ezért csupán szándékom lehet, hogy ezekből utalni tudjak arra, hogy eddigi életem gyökérhálózata mit szőtt kenyérkendővé e hatvan év alatt. Csak amolyan fénycsillámok leckéztetése lehet a múltnak, magam is rácsodálkozva, mit, miért és hogyan szabott lelkemre, teremtő lázas reggeleimre, amit leéltem, s hogy magamat is vigasztalhassam - ami még visszavan, bőven ráadás Ez az írás sem életrajzi igényű - csupán katalógus kiegészítő, amolyan képekhez való eligazítás, mert van olyan, ami különösen megérintett, ami megszabott utamban meghatározó lehetett, lesz olyan is, amit el kell felejtenem, de kenderszagú alázattal békítgetem majd magamban azt, amivel ma is vitatkoznék, mert ki tudja, milyen boldogságtartományt kell szerencsésnek tartanom, ha onnan eredeztetem, hogy édesapám szájában, ahogy mondta, a cselédsors alatt nemegyszer „megbüdösödött a kenyér” - „nem volt ideje vigyorogni” ! Végső soron magamból szeretnék visszanézni, mi miért maradhatott meg bennem élőn, annyira eleven képsorokban, szikrázó, soha meg nem valósított hullócsillagokban, hol találok igazán magamra, ha faggatnom kell a tűnő időt? Na, meg esendő is az ember, mert sokszor a lényeges mozgóképek mellett, ha állóképek jelennek is meg, azokat is hozzájuk kapcsolom, mint amikor a gőzölgő barázda egymásba borul, mert - ki tudja miért - így is megszólalhatnak... Ennek okán tehát, csak morzsák, fénycsillámok... Pácin az indulás, pedig a Meszeske tanyán születtem... Itt az alvégen laktunk a Fazekas-féle házban - mondta többször édesanyám, született Pálóczi Erzsébet - ilyen névvel (!), kék visszeres lábakkal - már régen az általa szőtt és kivarrott kenyérkendővel integet a Göncölszekérről... Ha a házsor előtt végigmentem, úgy a kerítés és kapu nélküli világ szemközti tükrében állt a mi házunk, kopott lilásszürke nádtetejével, pacsit ablakaival, mint egy kis fáradt öregasszony, napszítta berlinerkendőben. Egy pitvar, vályogból épített masina, fehérre meszelve, fölötte szabad kémény. Aztán hátul szűk kamra, elől a tisztaszoba, ajtaján elmés fakilincs, „madzag a húzója”! Végigfutó mestergerenda, rajta zsoltár és kopott biblia, lúgszagú házilag főzött szappan, egy pár fáradt, kitaposott ünneplő csizma, dikó, ágy, búbos kemence. .. szóval így... * Első osztály: szeptember, október, november, decemberjanuár, február, március 15. Ekkorra már kívülről szavaltam a ’’Nemzeti dal”-t a kultúrházban vállamon végigvetett, hónom alatt csokrétára kötött tenyérnyi széles nemzetiszínű szalaggal ékesítve. Taps... és ölébe vesz Veress Lajos református tiszteletes úr, majd Sennyei báró jószágigazgatója barackot nyom a fejemre, s másnap a Hangyában egy öltöny ruhára való anyagot, egy pár kiscsizmát rózsaszín béléssel, új palatáblát rákötött spongyával, tolltartót, palavesszőt fehércsillagos papírborítással utaltat ki egy cédulán. Vajnai tanító néni gyermektelen lévén örökbe akart fogadni, de engem, a legkisebbet édesanyám a világ minden kincséért sem adott volna; ez külön történet, már le is írtam, ha eszembe jut, befelé csurog a könnyem. Kis izzadt, megilletődött, görcsösen kezemet szorító tenyerében a kezem, és visz magával ciberesárban, szinte űzötten, mint akitől el akarnak rabolni. Haza, aztán együtt fűtünk a kemencébe, mert kelésnek indult a kenyértészta, fordult ki a szakajtóból... * Megjött a cirkusz! Czinke Marinak már vettek is jegyet, nagy esemény. Társzekéren járt a társulat végig a falun. Trombita és dob szólt, játékos majom idétlenkedett köztük kutyaláncon, s egy serdülő lányka - hopplá! - vezényszóra szaltót vetett, kézen állt. Fényes klottnadrág volt rajta, pirosítóval bekent arca, aranyszínű pántlikával a homlokán. A trombitás persze fehérre meszelt arccal. Különös világ! A Mari jegye okkersárga csomagolópapírra nyomott babérkoszorú, alul számokkal. Szereztünk csomagolópapírt, fekete hegyesre faragott nyálazott színessel pontosan többször lemásoltam, estére az egész házsor a cirkuszban ült! Megnőtt a tekintélyem. Ez az ügy azonban titkunk maradt, a nincstelenség titka, a szegénység belső, győzedelmes furfangja, csak rokoni körökben emlegettük, mert hogy ebbe még a bíróság is beleavatkozhatna, engem börtönbe is vethetnének hamisításért,... na meg a szégyen. Édesapám elszegődött vissza a meszeskei uradalomhoz, mert harmadából és napszámosmunkából megélni annyi apró gyerekkel - nyolcadiknak születtem -, lehetetlen volt. Két uradalmi szekéren költöztünk, de vittük a tyúkólat, disznóórát, szóval mindent,... ülésnek keresztbe rakva a karosláda. Mi gyerekek háziszőttes pokrócba bugyolálva ezen ültünk. Hullott a hó, ráültek a felhők a fagyott szántásokra, és mi gyerekek boldogok voltunk, mindig valami nagy öröm fogott hatalmába menni egy új világ felé. Innen a Domokoson keresztül jártunk Kisrozvágyra. Itt Bráda Erzsébet tanító néni tanított. Hosszú, törékeny nádszál, nekem nagyon szép volt... első szerelmem. Néha kancsalul nézett az egyik szemével, s ilyenkor volt a legszebb.. . A falu évszázadok óta település lehetett, homokdombra épült, ez a pákászok, káka, nád világából is rengeteget tudna mesélni... Egyik nagyböjti szeles napon a falu közepén megtört falú homokpartoldalból, mint valami tömegsírból pedig állítólag ide a tatárok sem merészkedtek be, rengeteg emberi koponyát szedtünk ki. A falu apraja iskola után mind rákapott, sa széllel guritgattuk a koponyákat... Ahogy áttetszett a fény opálos színben - egyik-másik mintha tejüvegből lett volna... Gurultak egymás után, vitte a szél, mintha üldözték volna egymást foghíjasan; egyik-másik úgy láttam, nevetett, incselkedett velünk, aztán szomorú koponyákra is emlékszem - állkapocs nélküli borzalmak, szürrealista képek... Megkapaszkodtak egy-egy akácbokorban, deszkapalánk aljában, s úgy szorultak egymáshoz, mint hazahordott sütőtökök... Radnóti Első eclogája talán innen is vált képszerűvé... tömegsír: „annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa” - írta. - Egyik fekete-fehér litográfiám... - hiszem, ilyen mélyek a gyökerek... Egyik órán kockás irkába fácánkakast rajzoltam, ahogy repül a búzatábla felett. Ma is előttem a kép: a fácán riadt szeme, az árvalányhaj szőke búzatábla, előtérben piros pipacsokkal... Ekkor azt mondta a tanító néni, hogy tanító lesz belőlem, mert a tanítók tudnak a világon legszebben rajzolni... - Hogy honnan tudta? így igaz - azóta tudom... * Egyik nyáron Kápláréknál - feles bacsó volt - kisbojtároskodtam. A bárányokat mindig szerettem. - Kampósbotom ma is van, a juhok, akiok, a dranka, a zsendice szagával... Ezen a nyáron Andrist - a legidősebb fiút -, mintha sápadtabbnak láttam volna. Megérkeztünk a birkákkal Kisbelsőre. Elővett a tarisznyájából egy krumplit, abból reszelt egy karikát, majd pirosfejű gyufával teletűzdelte, s megszólalt: - Most pohárt vetünk... Csak néztem. Lefeküdt hasra a pitykés mellényére, derekán felhúzta az ingjét, véknyára rátette a krumplit, majd egy kis borospoharat nyomott a kezembe... - Most gyújtsd meg a gyufát, s rögtön borítsd rá a pohárt!... Idegesen meglepődve - elborzadva -, remegő kézzel meggyújtottam a gyufát, s ráborítottam a poharat... Emelkedni kezdett a krumplikarika, s pillanatok alatt tele lett a pohár a véknyával... - Andris bácsi, maga megy bele a pohárba!!! - kiáltottam. - Nem baj, ez a rendje, majd visszahúzódik, ha megtette a magáét, oszt leesik az magától!... S valóban. Egyszer csak kezdett lohadni lefelé, s a pohár lefordult, karimája szabályos piros kört hagyott maga után, mint a véraláfutás... A csodából csak a körök maradtak meg, körök-körök, ha lehunytam a szemem, akkor is ott vibráltak bennem... Csodálatosan klarinétozott, tőle tanultam több balladát, népdalt. „A csúnya juhászné balladája”, a „Bárányok pásztora” és sok más művem, ha oknyomozást folytatnék - biztosan innen ered. Lovagoltam vezérkason, fejtem anyajuhókat, ki tudtam szedni a bárány megyiből a pondrót, kis libatollal bekarbolinoztam- szóval itt megérintett egy ősi világ. A juhzsendice, a gomolya illata azóta is együtt él bennem az aktok hangulatával; olyan, mintha templomban járnék lábujjhegyen! Kullancsot nem egyszer szedtem ki magamból, másokból is, kicsit kiálló potrohát petróleumos vajjal bekenve, hogy ne kapjon levegőt, vagy tüzes gyufavéggel égetve, vigyázva, hogy a bőröm össze ne égjen... Az esős idő nekem egyet jelent valami áhitatos ünnepi alkalommal, amikor a bárányok szuszogó, motoszkáló zenéjével lehet aludni, s elaltat a nyári zápor... Ilyenkor a juhaklok hangulata kerít hatalmába ma is...