Eisenmayer Tibor festőművész kiállítása (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1986)

EISENMAYER TIBOR FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA DOROTTYA UTCAI KIÁLLÍTÓTEREM BUDAPEST V., DOROTTYA UTCA 8. 1986. JÚLIUS 11 AUGUSZTUS 3. „Jé, olyan mint egy kései futurista." Valami ilyesmit gondoltam Eisenmayer Tibor képei előtt a hetvenes évek első felében. Akkor, amikor stúdiós kortársai álta­lában falazókanállal rakták a vászonra a tejbegríz sűrű­ségű plextol­kását. Akkor, amikor kollégái leginkább a szénfeketéből elővillanó drámai vörösökben lubickol­tak. Akkor, amikor a nosztalgiahullám előtt öt perccel még a pátoszos tragiko realizmus vívta elhiteltelenedő utóvédharcait. „Itt másféle tragikum van jelen" döbbentem meg akkoriban. A feketét, az európai gyász konvencionális színét itt felváltotta a fehér, a transzcendentális üresség egyetemes jele. A statikus nyugalmat, a „mégiscsak vannak biztos dolgok" szerkezeti megfeleléseit elso­dorta a vásznat végigsöprő vihar. Igen, vihar. Számomra Eisenmayer képei akkor is az őszintén megélt valóság asszociációit keltették, amikor csak nagy fantáziával lehetett utcákat és házakat, abla­­kokat és egeket észlelni a kifakulásra hajlamos vász­non. De felhőkarcoló tetején földrengés, hószakadás és főképp vasszerkezetet roppantó orkán közepette a látvány ilyen. Legalábbis ilyennek kellene lennie a ka­taklizmát túlélők lelkében. És nem tudtam szabadulni az élménytől, hogy ez a hetvenes évekbe pottyant kései futurista, akinél épp­úgy minden mozgásban ábrázolódik, mint nagy olasz elődjénél, Giacomo Ballánál, akinél éppúgy, minden „lelkiállapot" kavargásban ölt testet, mint másik nagy olasz elődjénél, Umberto Boccioninál, nem érzi magát valami jól a felkorbácsolt légelem örvénylése közepet­te. Ő bizony nem diadalmas hirdetője a civilizáció fel­tartóztathatatlan előrenyomulásának. Éppen ellenke­zőleg. Végtelen szorongás tölti el, amiért „minden csak jelenés, minden az ég alatt". Most itt állunk a nyolcvanas évek közepén túl, és mint­ha csendesedne az a légmozgás, amely egykor átlós irányban valósággal kifújt a képmezőből minden szi­lárd motívumot. A kihalt és fölülnézetben láttatott gyá­szos szeles városban már van egy valóságos lakó, igaz, ő sem valami vidám. A festő saját vonásaival népesíti be az elmosódó és bizonytalan, düledező és sápadt világot. A gondterhelt arc, mint megannyi sokszorosí­tott eljárással létrehozott plakát, amely az eltűnt sze­mélyiség kézrekerítéséért nyomatott, a legváratlanabb szegletekből bukkan elő. Hirdeti, fogj meg ha tudsz, pénznél értékesebb jutalom vár rád. Az igazság bejelentéséért járó vérdíj, a megismerés. A megfejtés-kísérletet itt kell abbahagyni, a pontosabb szakmai vizsgálatot itt kell elkezdeni. Mert tény, hogy Eisenmayer Tibor futurizáló, mozgalmas, szomorú ké­peket fest immár másfél évtizede, de számunkra, jele­nünk számára igazán az a fontos, ahogyan festi ezeket a képeket Hogy a különnemű elemekből, a festékfel­hordásból és a monotíp eljárásból homogén művet hoz létre. Hogy figuratív és nonfiguratív elemeket újfajta értelmes képbeszédbe illeszt. Hogy színes hatást ér el nagyon fukaron mért kolorittal. Hogy folyamatot tud bemutatni önkényesen felcserélhető művek által is. „Csökönyös, nehéz mester" mondom mostanában képeit nézve és tudva, hogy a hangsúlynak egyenlően kell mindhárom szóra esnie. Témáitól nem tágít. Olcsó feloldást nem ígér. És hát mester lett a javából, a bal­jós-fagyos látomásszervezők fajtájából való. „Olyan mint" -tel kezdődő hasonlatokkal már nemigen minő­síthető. P. Szűcs Julianna

Next