Irene Hallmann-Strauß, Kádár János Miklós (Dorottya utcai Kiállítóterem, Budapest, 1986)

Irene Halmann-Strauß Geboren in Berlin am 21. August 1933. 1954 -1960Studium an der Kunstakademie München bei Prof. Heinrich Kirchner (Meisterschüler) Seit 1958Mitglied des Berufs verbandes Bildender Künstler München e. V; Einzelausstellungen in München, Bonn, Köln, Bad Godesberg, Achental und im Chiemgau. Studienreisen nach Ungarn, Dänemark, Frankreich, Holland, Italien, Jogoslawien, Luxemburg, Polen, Schweden, Schweiz und Sowjetunion. Arbeiten für die Oberünanzdirektion München, das Europäische Patentamt, die Raiffeisendbanken und private Aufträge. Die A uswahl der Arbeiten bietet einen kurzen Überblick über das gesamte Schaffen nach der Akademiezeit der Künstlerin. Kádár János Miklós 1939. február 25-én született Budapesten. 1956 - 61A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Pap Gyula, Szőnyi István, Bernáth Aurél növendékeként végezte tanulmányait. 1964 óta kiállító művész. Egyéni kiáltások: 1973 Kulturális Kapcsolatok Intézete - Budapest (Dorottya utca) 1974 Zalaegerszeg; Dorog; Franciaország 10 városában grafikai kiállítás 1977 Argentína; Japán; Csók István Galéria, Budapest 1981 Műcsarnok, Budapest 1982 Csók István Galéria, Budapest 1984 Gronau, NSZK; Csepeli Iskola Galéria, Budapest 1985 Szabadalmi Központ, München Irene Hallmann-Strauß-szal * Csoportos kiállítások Lipcsei könyvművészeti kiállítás; Moszkva; Lodz; Szófia; Prága; Pozsony; Krakkó; Stockholm; Damaszkusz; Mongólia; Amerikai Egyesült Államok; Berlin, Intergrafik Díjak: 1968 - 71 Derkovits ösztöndíj 1970 Szegedi Nyári Tárlat díja 1976 Munkácsy-díj 1961 - 1985 között több európai országban és az Amerikai Egyesült Államokban járt tanulmányúton, 1985 római ösztöndíj 1975 óta a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanít 1985 az Európai Kulturális Fórum magyar delegációjának tagja­ i emberek sose vagyunk önmagunknak elegendők - írta Kádár János Miklós Karl Jaspers hidegtűs mondatát egyik kiállítási katalógusának élére. Aztán mint egy légtornász, hűvös eleganciával saját maga kapta el a porond légterében a kötelet, hogy Örkény István Levél Jaspers és Kierkegaard uraknak címzett írásából vett idézettel összeborzolja nézőit: „Az ember nem annyi ameny­­nyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik”. A két mondat jelzi Kádár János Miklós intellektusát, hovatar­tozását, mindennapi ügyeinek szemlélődő meglógását - ha nem is publicisztikus ízekkel, egyben tűnődését mindannyiunkról, viselt dolgainkról, miként Proust kapaszkodik a bizonyosság jó angyalába. Most szembesülhetünk a képekkel. Ám vigyázat, ne a címeket vallassuk meg, ne csak azt, hogy egy-egy témától mit várnánk el. A festő elvégezte dolgát, most következik a néző. Dolgozzon! Rá vár annak a megfejtése, hogy mit végzett a művész. Rá vár annak a tudatosítása, amit a Tahiti-beli Jozefa mondott Gauguinnek: „Te hasznos vagy a többiek számára. Mert a művész hasznos ember és a művé­szet hasznos dolog, sőt, nélkülözhetetlen az egész emberiség méltóságához". Most különösen az, a jövőnk szempontjából. Aurelio Peccei szerint „a jövő kulturális megújulást feltételez, mert vagy egy nagy kulturális újjászületés eredményezi, vagy pedig nem lesz egyáltalán”. Ebből kiolvasható, hogy Kádár János Miklóst mi ébresztette feladatára, mi ebben a megörökölt jó szándék és mi az, ami töprengéseit, megélt élményeit, olvasottságát ily tudatosan, legkevésbé sem ösztönösen segít megvalósítani. Megkérdezhetjük, miért tartja távol magát a divatjelenségektől, miért nem tépi, roncsolja a vásznat, miért törekszik továbbra is szintézisre, majdhogynem ugyanazokkal az eszközökkel, ahogy elődei tették? A klasszikus értelemben vett formák nem elvetendőek azért, mert korunk alkalmasint másféle tevékenységet kínál. Kíváncsiak lehetünk arra, hogy Kádár János Miklós miként tesz hozzá valamit az általunk elképzelt egészhez. Ezt Kepes Györggyel együtt úgy is összegezhetjük, hogy „teljesen ki kell használnunk képes­ségeinket, egyszerre kell rendelkeznünk a tudós agyával, a festő szemével és a költő szívével". Kádár János Miklós a hagyományosban nemcsak az általánost, hanem a továbbélésre alkalmast is meglátja. Arra törekszik, hogy művészetében ne legyen ismétlődés, egy-egy új villanás ne csak villámfény legyen, hanem egy folyamat szerves részét jelentse. A megidézettek így férnek el a festő poggyászában. Boldogok lehetünk, hogy Kádár János Miklós festészetével műveli a szellem kertjét, Molnár Zsolt k­ívánságát, hogy szobrász legyen, csak szülei akarata és elképzelései ellenére tudta megvalósítani. A szülők szerint, ha már a művészpálya mellett döntött a lányuk, akkor legyen reklámgrafikus. Irene azonban hamarosan otthagyta Hemn König festőművész „Die Form" nevet viselő rajziskoláját Münchenben, s Maria Weber szobrász műtermében kezdett el dolgozni. Az ő segítségével lépett kap­csolatba a Képzőművészeti Akadémiával, ahol sikeres felvételi vizsgája után 1954—60-ig tanult Heinrich Kirchner professzornál. Irene Strauß Kirchner mestertanítványa lett, első bronzszobrait Öcsike és Pásztorlányka egyértel­műen a professzor hatása alatt alkotta. Rene Strauß felismerte azt a veszélyt, amit tanárának, mint pedagógiailag erős egyéniségnek a hatása rejtegetett számára és önállósítani akarta magát. Főiskolai tanulmányainak ebben az idősza­kában készült műve Tükörtánc címmel az önkifejezés utáni fáradságos útkeresést tükrözi. (Ezt az értel­mezést a kisplasztika szimbolikus jellege és címe sugallja; azt azonban, hogy nem elsietett vélemény, az 1980-ban készült Ikarus című alkotása is bizonyítja.) Mint diák természetesen nem tudta, hogy a Tükörtánc MimnA későbbi „munkafilozófiájának” aspektusait vetítette előre érvényes formában. Irene csak folytatta tovább az útkeresést egy testre szabott sajátos kifejezés után. 1958-ban belépett a Bajorországi Képzőművészek Szakmai Szövetségébe és néhány évig a „Gedok Bonn”-nak is tagja volt. Ezekben az években készült alkotásai: a Táncosnő, három mű Jericho 45 címmel (egy templomablak, egy bronz, egy linómetszet) továbbá a Sárkány című szobor egy középület ajtajának díszeként, a Kéregető és még néhány kisplasztika. Kölnben, Bonnban és Münchenben részt vett kiállí­tásokon, ahol műveinek egy részét el is adta. Ezután azonban több mint 10 éves szünet következett az alkotómunkában­­ házasságot kötött Ulrich C. Hallmann-nal és három gyermekük született. Ezek az évek (mint azt most már tudjuk) azonban nem voltak teljesen terméketlenek. „Azt, hogy a 70-es évek közepén volt bátorságom újrakezdeni, Kirchner professzornak és férjemnek köszönhetem”, vallja ma Irene Hallmann-Strauß. Az újrakezdés első alkotásán, a Lány macskával, már érzékeljük azt a stílust, amire a művésznő ráta­lált és amit továbbfejlesztett. Az újrakezdést követő években alkotott művek: Emlékezés Harald Kreutz­­bergre, Reng a föld, Kéregető nők, Önállósodva, Ikarus, Moses, Ollando, Virágtánc - ezt kútszobornak szánta. Ezek mindegyike a mozgás motívumát sugallja, még akkor is, ha a (látszólagos) mozdulatlanság pillanatában születtek. A művekben absztrakt és tárgyiasság kapcsolódik egymáshoz (hol az egyik, hol a másik dominál), de mindig a tervezett mondanivaló lényegére koncentrálnak. Különböző kiállításokra hívják: Chimgauban például Friedrich Hirz, Bauhaus­ építésszel és nejével, Münchenben pedig Kádár János Miklós festőművésszel vesz részt közös kiállításon. De számos önálló kiállításra is sor kerül, ahol Irene Hallmann-Strauß szobraival mutatkozik be. Különböző intézmények, többek között az „Europäische Behörde” vásárol alkotásaiból. Ha nem ismernénk a szobrásznő évtizedes fáradságos és csalódásokkal teli útkeresését a leginkább testre szabott alkotói kifejezés után, akkor csodálkoznánk azon, hogy az újrakezdést követő években szinte minden átmenet nélkül rátalált sajátos kifejezési stílusára. Az Ikarussal kapcsolatban még elmondhatjuk: ismét magára találva ez a bronz-szobor az ötvenes évek Tükörtánc című alkotására emlékeztet. Az akkor még kissé tolakodóan ható geometriai szerkezet itt kifinomultan, első pillantásra áttekinthetetlenként jelentkezik, és a sajátos megütközés momentuma túlmutat a személyes élményen, túl az általános emberi sorsra. Irene Hallmann-Strauß ahhoz a generációhoz tartozik, amely gyermekként élte át a második világ­háború borzalmait. Számos külföldi útján, évek óta férjével közösen, keresi a találkozások és a beszélge­tések lehetőségét, miután tisztában van azzal a veszéllyel, mely abból fakad, hogy az emberek nem ismerik egymást. Tudatlanság bizonytalanságot szül, s ez félelemhez, gyűlölethez és végezetül erőszak­hoz vezet. Korunkban a félelem uralja leginkább életünk milyenjét. A félelemmel teli élet azonban ter­méketlen, s épp ezért méltatlan az emberhez; embertelen a szó legszimplább értelmében. Ez a téma vörös vezérfonalként húzódik Hallmann asszony munkásságán: a vidáman táncoló lánykából tagadás lesz, a könnyed labdajáték félelemmé válik. Költő és képzőművész nem kívánnak prédikálni, nem akarnak receptekkel szolgálni. De felhívhatják figyelmünket korunk jelenségeire, elemezhetik és értelmezhetik azokat. Az udvari bolonddal közös egy jellemvonásuk: büntetlenül megmondhatják az igazat.­­ De ki hallgat rájuk? Bernd Fischer M­ icsike • Brüderb­en Don Quijote reggele • Der Morgen von Don Quijote Kádár János Miklós Irene Hallmann -Strauß

Next