Koszta Rozália festőművész kiállítása (Dürer Terem, Gyula, 1986)
Kiállításomat tisztelettel a húsz éve elhunyt Kohán György emlékének ajánlom. Nincstelen földművesek negyedik gyermekeként, 1925-ben születtem Gyulán, a Galbácskertben. Mire én megszülettem, testvéreim mind meghaltak, sajnos még csak nem is ismerhettem őket, így egyedüli gyermeke voltam szüleimnek. A Galbácskert a legszegényebb negyede volt a városnak — alig 3—4 sor házból állott akkor — ezen túl már csak egy szikes-gyepes nagylegelő terült el. Ide jártunk játszani. Körülbelül négyéves lehettem, amikor itt láttam festeni Szilágyi István, Kohán György, Biró György festőművészeket. Ez volt első találkozásom a festészettel. Nyolcéves votam, amikor beköltöztünk a városba (Nagyrománváros) arra gondolva, hátha ott könnyebben kap munkát apám, mint napszámos. Nem így történt. Még a lakbért sem tudtuk kifizetni, ezért állandóan költöztünk, míg Újváriba nem kerültünk, ahol apám elszegődött szőlőcsősznek és „szolgálati” lakást kaptunk. Iskolába továbbra is Gyulára jártam. Elég könnyen tanultam — pedig szüleim nem tudtak segíteni, hiszen apám analfabéta volt, anyám csak a nevét tudta leírni — szüleim úgy döntöttek, polgári iskolába járatnak. Természetesen a polgári elvégzése után tovább már nem tanulhattam. Gyengén tanuló elemi iskolásokat tanítottam, majd egy gyors- és gépíró tanfolyam elvégzése után állást kaptam a Gyulai Gyógypedagógiai Leánynevelő Intézetben. Ekkor már sokat rajzoltam. Több gyulai fiatallal együtt szabadiskolát szerveztünk József Dezső rajztanár vezetésével. Döntöttem: festő leszek. 1948-ban felvettek a Derkovits Kollégiumba, ahol szakérettségiztem és 1949-ben már a Képzőművészeti Főiskola hallgatója voltam. Az első évfolyam befejezésekor közölték velem: Leningrádban folytathatom tanulmányaimat, így kerültem a Művészeti Akadémia Rjepin Intézetének festő szakára. Számomra sokat jelentett a nagyhagyományú főiskola kidolgozott tanítási módszere, amelyet európai műveltségű professzorok tanítottak, a történelmi város hangulata, a világhírű Ermitázs anyaga, a soknemzetiségű diáktársak. A főiskolai képzés hat évig tartott. A nyári szünidőket mindig szüleimnél töltöttem Gyulaváriban (ekkor már oda költöztek), és igen sokat rajzoltam, vázlatoztam. Szinte természetes volt, hogy a diplomamunkámat is vári emberekről készítettem „Földosztás” címmel. Főiskolai tanulmányaim befejezése után friss diplomával hazajöttem szüleimhez, és 1957-ben minisztériumi segítséggel Gyulán a városi tanács kiutalására beköltözhettem a régi művésztelep épületébe, ahol műterem is volt. Ebben az épületben elfért a képzőművészeti szakkör is, amelyet József Dezső vezetett azóta is. A „paradicsomi állapot” nem sokáig tartott. A műtermet el kellett hagyni. A városnak szüksége volt könyvtárra, illetve épületre. Amíg üres volt a ház, senkinek eszébe sem jutott, hogy használható, csak amikor látták, hogy ott nemcsak dolgozni, de lakni is lehet, vált világossá: az épület használható. Ekkor költöztem a Béke sugárúti házba, ahol azóta is lakom. Jövedelmem alig volt elég az életemre. Hívtak iskolába, tanítsak rajzot. Csak két hónapig bírtam, mert a tanítás annyira lekötött, nem tudtam festeni. Rendkívül nehéz volt megélni, anyagot előteremteni, ráadásul megbecsülést szerezni a művészetnek. Ekkor már bennem érlelődött a gondolat: meg kell próbálni a lehetetlent. Itt maradni Gyulán, ahol sok tehetség született, vagy formálódott, de senki sem tudott igazán itt maradni. Valakinek el kell kezdeni, hiszen olyan szép a vidék, a soknemzetiségű emberek különleges karakterűek (magyarok, románok, németek), ki festi meg őket, nem tűnhetnek el nyomtalanul. Innen indult el Dürer apja (Ajtósfalva), itt született Erkel Ferenc, Munkácsy itt döntött a művészpálya mellett, Bartók itt gyűjtötte legszebb népdalait, itt született Kohán. Nem volt könnyű, kemény munka várt rám. Visszatekintve nem is értem, hogyan maradtam „talpon". Mivel Leningrádban végeztem, a mesterem (V. M. Oresnyikov) nem segíthetett, mint az itthoni mesterek volt tanítványaiknak. Egyedül kellett megkeresnem azt az utat, amely kivezet az akadémia stílusából. Szerencsére segítettek elődeim (Nagy István, Koszta József, Kohán György) és azok a képek, amelyeket Szovjetunió nagy múzeumaiban láthattam, Rembrandt és a francia anyag az Ermitázsban. Amikor egy kis pénzt összegyűjtöttem, utaztam, „be ne szűküljek”. Már 1962-től kezdve utaztam, hogy megismerkedjek a nagy múzeumokkal, képtárakkal (Bécs, Párizs, Róma, Firenze, Velence, Athén, London, Amszterdam, Kairó, München stb.). Gyulán, az Erkel Ferenc Múzeumnak nem volt művészettörténésze, viszont ide került a Kohán hagyaték (kb. 3000 mű), így vállaltam egy fél állást. Ez azt jelentette, sok volt a munka és kevés a pénz, de nem kellett minden nap 8 órát töltenem a múzeumban és festhettem. Számomra óriási jelentősége volt a Kohán anyagnak, és kapcsolatba kerülhettem a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaival, így B. Supka Magdolna művészettörténésszel. Egyáltalán nem éreztem, hogy olyan messze kerültem a fővárostól, mert olyan emberekkel kerültem barátságba, akikkel a Budapesten élő kollégáim nem is találkozhattak, csak nevüket ismerték. Szívósan festettem, és lassan kialakult a saját stílusom is. A szakma elfogadott, díjakat is nyertem. Tízévi küzdelmes múzeumi munkám után létrejött a Kohán Múzeum (1979). Ekkor úgy láttam, ennek a vezetését én már nem vállalhatom (napi nyolc órai munka után lehetetlen festeni). Ezért egy volt szakköri tanítványomat, Ibos Évát, aki elvégezte a Szegedi Tanárképző Főiskolát, rábeszéltem, jöjjön haza. Ma már ő vezeti a Kohán Múzeumot, és végzi a művészettörténeti szakot az egyetemen. A szakkör vezetését is átadtam egy volt tanítványomnak, aki szintén főiskolát végzett, így most már csak festhetek. (Van azért társadalmi munkám elég, mert a Képzőművészek Szövetségének én vagyok a megyei megbízottja.) Közben nagy fájdalom ért, szüleim elhaltak, egyedül maradtam. Különösen apám halála rázott meg, aki anyám halála után 1971—78-ig velem élt. Mégsem érzem magam egyedül. Érdeklődésem központja ma is az ember. Művészi hitvallásom: Gyulán születtem, itt nevelkedtem, ide tértem vissza főiskolai tanulmányaim befejezése után, mert itt találtam nyugalmat az alkotó munkához. És itt találkoztam azokkal az emberekkel, akik arra késztettek, hogy megfessem őket, mert „mindig is az arcokat szerettem, kerestem rajtuk a jeleket, melyeket a sors, a szenvedés és a gyöngédség vésett beléjük”. Gyula, 1986. december hó Koszta Rozália Koszta Rozália 1957 óta rendszeresen részt vesz a Békés megyei és országos csoportkiállításokon. Műveiből több egyéni kiállítást rendeztek: Gyulán, Budapesten, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Gödöllőn, Cegléden, Békéscsabán, Hatvanban, Szarvason, Baján stb. Külföldön: Zrenjaninban (Jugoszlávia) és Londonban. 1963-ban Békés Megyei Munkácsy Emlékérmet, 1970- ben Koszta József Plakettet nyert munkáival. 1971- ben és 1977-ben Szocialista Kultúráért, 1980-ban és 1985-ben a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést, 1983-ban SZOT-díjat, 1986-ban Békés Megye Tanácsának Művészeti Díja kitüntetést kapott.