Koszta Rozália festőművész kiállítása (Dürer Terem, Gyula, 1986)

Kiállításomat tisztelettel a húsz éve elhunyt Kohán György emlékének ajánlom. Nincstelen földművesek negyedik gyermekeként, 1925-ben születtem Gyu­lán, a Galbácskertben. Mire én megszülettem, testvéreim mind meghaltak, sajnos még csak nem is ismerhettem őket, így egyedüli gyermeke voltam szü­leimnek. A Galbácskert a legszegényebb negyede volt a városnak — alig 3—4 sor házból állott akkor — ezen túl már csak egy szikes-gyepes nagyle­gelő terült el. Ide jártunk játszani. Körülbelül négyéves lehettem, amikor itt láttam festeni Szilágyi István, Kohán György, Biró György festőművésze­ket. Ez volt első találkozásom a festészettel. Nyolcéves votam, amikor be­költöztünk a városba (Nagyrománváros) arra gondolva, hátha ott könnyeb­ben kap munkát apám, mint napszámos. Nem így történt. Még a lakbért sem tudtuk kifizetni, ezért állandóan költöztünk, míg Újváriba nem kerültünk, ahol apám elszegődött szőlőcsősznek és „szolgálati” lakást kaptunk. Isko­­lába továbbra is Gyulára jártam. Elég könnyen tanultam — pedig szüleim nem tudtak segíteni, hiszen apám analfabéta volt, anyám csak a nevét tudta leírni — szüleim úgy döntöttek, polgári iskolába járatnak. Természetesen a polgári elvégzése után tovább már nem tanulhattam. Gyengén tanuló elemi iskolásokat tanítottam, majd egy gyors- és gépíró tanfolyam elvégzése után állást kaptam a Gyulai Gyógypedagógiai Leánynevelő Intézetben. Ekkor már sokat rajzoltam. Több gyulai fiatallal együtt szabadiskolát szerveztünk József Dezső rajztanár vezetésével. Döntöttem: festő leszek. 1948-ban felvettek a Derkovits Kollégiumba, ahol szakérettségiztem és 1949-ben már a Képzőművészeti Főiskola hallgatója voltam. Az első évfo­lyam befejezésekor közölték velem: Leningrádban folytathatom tanulmányai­mat, így kerültem a Művészeti Akadémia Rjepin Intézetének festő szakára. Számomra sokat jelentett a nagyhagyományú főiskola kidolgozott tanítási módszere, amelyet európai műveltségű professzorok tanítottak, a történelmi város hangulata, a világhírű Ermitázs anyaga, a soknemzetiségű diáktársak. A főiskolai képzés hat évig tartott. A nyári szünidőket mindig szüleimnél töl­töttem Gyulaváriban (ekkor már oda költöztek), és igen sokat rajzoltam, vázlatoztam. Szinte természetes volt, hogy a diplomamunkámat is vári em­berekről készítettem „Földosztás” címmel. Főiskolai tanulmányaim befeje­zése után friss diplomával hazajöttem szüleimhez, és 1957-ben minisztériumi segítséggel Gyulán a városi tanács kiutalására beköltözhettem a régi mű­vésztelep épületébe, ahol műterem is volt. Ebben az épületben elfért a kép­zőművészeti szakkör is, amelyet József Dezső vezetett azóta is. A „paradi­csomi állapot” nem sokáig tartott. A műtermet el kellett hagyni. A városnak szüksége volt könyvtárra, illetve épületre. Amíg üres volt a ház, senkinek eszébe sem jutott, hogy használható, csak amikor látták, hogy ott nemcsak dolgozni, de lakni is lehet, vált világossá: az épület használható. Ekkor köl­töztem a Béke sugárúti házba, ahol azóta is lakom. Jövedelmem alig volt elég az életemre. Hívtak iskolába, tanítsak rajzot. Csak két hónapig bírtam, mert a tanítás annyira lekötött, nem tudtam festeni. Rendkívül nehéz volt megélni, anyagot előteremteni, ráadásul megbecsülést szerezni a művészet­nek. Ekkor már bennem érlelődött a gondolat: meg kell próbálni a lehetetlent. Itt maradni Gyulán, ahol sok tehetség született, vagy formálódott, de senki sem tudott igazán itt maradni. Valakinek el kell kezdeni, hiszen olyan szép a vidék, a soknemzetiségű emberek különleges karakterűek (magyarok, ro­mánok, németek), ki festi meg őket, nem tűnhetnek el nyomtalanul. Innen indult el Dürer apja (Ajtósfalva), itt született Erkel Ferenc, Munkácsy itt dön­tött a művészpálya mellett, Bartók itt gyűjtötte legszebb népdalait, itt szüle­tett Kohán. Nem volt könnyű, kemény munka várt rám. Visszatekintve nem is értem, hogyan maradtam „talpon". Mivel Leningrádban végeztem, a meste­rem (V. M. Oresnyikov) nem segíthetett, mint az itthoni mesterek volt tanít­ványaiknak. Egyedül kellett megkeresnem azt az utat, amely kivezet az aka­démia stílusából. Szerencsére segítettek elődeim (Nagy István, Koszta Jó­zsef, Kohán György) és azok a képek, amelyeket Szovjetunió nagy múzeu­maiban láthattam, Rembrandt és a francia anyag az Ermitázsban. Amikor egy kis pénzt összegyűjtöttem, utaztam, „be ne szűküljek”. Már 1962-től kezdve utaztam, hogy megismerkedjek a nagy múzeumokkal, képtárakkal (Bécs, Párizs, Róma, Firenze, Velence, Athén, London, Amszterdam, Kairó, München stb.). Gyulán, az Erkel Ferenc Múzeumnak nem volt művészettörténésze, viszont ide került a Kohán hagyaték (kb. 3000 mű), így vállaltam egy fél állást. Ez azt jelentette, sok volt a munka és kevés a pénz, de nem kellett minden nap 8 órát töltenem a múzeumban és festhettem. Számomra óriási jelentő­sége volt a Kohán anyagnak, és kapcsolatba kerülhettem a Magyar Nemzeti Galéria munkatársaival, így B. Supka Magdolna művészettörténésszel. Egy­általán nem éreztem, hogy olyan messze kerültem a fővárostól, mert olyan emberekkel kerültem barátságba, akikkel a Budapesten élő kollégáim nem is találkozhattak, csak nevüket ismerték. Szívósan festettem, és lassan kiala­kult a saját stílusom is. A szakma elfogadott, díjakat is nyertem. Tízévi küzdelmes múzeumi munkám után létrejött a Kohán Múzeum (1979). Ekkor úgy láttam, ennek a vezetését én már nem vállalhatom (napi nyolc órai munka után lehetetlen festeni). Ezért egy volt szakköri tanítványomat, Ibos Évát, aki elvégezte a Szegedi Tanárképző Főiskolát, rábeszéltem, jöjjön ha­za. Ma már ő vezeti a Kohán Múzeumot, és végzi a művészettörténeti szakot az egyetemen. A szakkör vezetését is átadtam egy volt tanítványom­nak, aki szintén főiskolát végzett, így most már csak festhetek. (Van azért társadalmi munkám elég, mert a Képzőművészek Szövetségének én vagyok a megyei megbízottja.) Közben nagy fájdalom ért, szüleim elhaltak, egyedül maradtam. Különö­sen apám halála rázott meg, aki anyám halála után 1971—78-ig velem élt. Mégsem érzem magam egyedül. Érdeklődésem központja­ ma is az ember. Művészi hitvallásom: Gyulán születtem, itt nevelkedtem, ide tértem vissza főiskolai tanulmá­nyaim befejezése után, mert itt találtam nyugalmat az alkotó munkához. És itt találkoztam azokkal az emberekkel, akik arra késztettek, hogy megfes­sem őket, mert „mindig is az arcokat szerettem, kerestem rajtuk a jeleket, melyeket a sors, a szenvedés és a gyöngédség vésett beléjük”. Gyula, 1986. december hó Koszta Rozália Koszta Rozália 1957 óta rendszeresen részt vesz a Békés megyei és orszá­gos csoportkiállításokon. Műveiből több egyéni kiállítást rendeztek: Gyulán, Budapesten, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Gödöllőn, Cegléden, Békés­csabán, Hatvanban, Szarvason, Baján stb. Külföldön: Zrenjaninban (Jugo­szlávia) és Londonban. 1963-ban Békés Megyei Munkácsy Emlékérmet, 1970- ben Koszta József Plakettet nyert munkáival. 1971- ben és 1977-ben Szocialista Kultúráért, 1980-ban és 1985-ben a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést, 1983-ban SZOT-díjat, 1986-ban Békés Megye Tanácsának Művészeti Díja kitüntetést kapott.

Next