Marsovszky Endre festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1986)
Festészetemről szubjektíven Néhány éve absztrakt képeket is festek. Ez azért jó számomra, mert ilyenkor nem zavar az illusztrálni akarás igyekezete: absztrakt kép festése közben közvetlenebbül nyilatkoznak meg érzéseim és szabadabban tudok koncentrálni a képalkotás alaptörvényeire, mint például a kompozícióra, a színekre, a kontrasztokra és mindarra, ami végül is egy mű hatását, illetve értékét nyújtja. Ilyenkor közvetlenebbül tudom kivetíteni igazi énemet, mint akkor, amikor közbejön egy tolakodó konvencionális téma — egy táj, egy csendélet, vagy alak —, mely engem ez esetben csak korlátozna. Ezért gondolom, hogy itt nagy szerepet játszik az improvizáció: én ugyanúgy igyekszem kihasználni az anyag által nyújtott lehetőségeket, mint ahogy a muzsikust hangszere inspirálja, így az anyag pontosan olyan jelentőséget kap festészetemben, mint a hangszer a zenében. A probléma most már csak az, hogy az ember e lehetőségek közül egyáltalán miket vesz észre és miket használ fel. Egy kép létrejöttét természetesen a festő pillanatnyi hangulata is befolyásolja, ami adott esetben még lámpalázzal is párosulhat, hiszen munka közben tulajdonképpen a remekmű megszületésének lehetősége is állandóan jelen van. Ez ugyan felemelő érzés, mégis nagy felelősséget ró az alkotóra. Bevallom mindig olyan képet szeretnék alkotni, mely sok emberben katarzist kelt. Valóban szeretném, ha munkáim nemcsak az újdonság és az érdekesség pillanatnyi, múló erejével hatnának, hiszen így tartalmuk rövid időn belül kimerülne. Az lenne jó, ha a szemlélőknek egy olyan, teljesen új világot tudnék feltárni, melyre ők szívesen reagálnak és később, munkáimhoz visszatérve, mindig újabb és frissebb asszociációkkal társítanák azokat. Ennek azért is örülnék, mert így mintegy ők maguk tennék sajátjukká, vagyis éretté, befejezetté a művet. Ezt a célt természetesen csak úgy tudom elérni, ha képeim a fantáziát aktivizáló, úgynevezett nyitott művek, tehát nem mindenki számára egyértelműek, hanem szabad képzettársításra serkentenek. Visszatekintve ennyit érzek fontosnak festői munkásságomról. A jövőre nézve azonban mindig számolok azzal a lehetőséggel, hogy akár a következő percben is elkészülhet egy képem, mely minden eddigi elképzelésemet, állásfoglalásomat gyökeresen felforgathatja. Óvakodom tehát attól, hogy beskatulyázzam magamat egy önmagamról alkotott véleménnyel, hiszen ez az önmegismerés útján süketté és vakká tehetne. Automatikusan elzárkóznék esetleg művészi megoldásoktól, melyekről később, talán évek múltán kiderülne, hogy igazabban a sajátoméi lettek volna, mint azok, amelyekkel eddig éltem. Nyitva hagyom ezért annak a lehetőségét, hogy akár radikálisan is új véleményt alkothassak, tehát mindenkor eltérhessek eddigi hitemtől, ha azt avultnak érzem. Egy területen ellenben valószínűleg nem fogok megváltozni: mindig is távol állt tőlem a sokkolás, a rémségesen taszító, kifejezetten rút dolgok megjelenítése. Mindig arra törekedtem, és előreláthatólag ez is marad festői munkásságom alapvonása, hogy harmonikus, egységes világot teremtsek képeimen. Ezt úgy igyekszem elérni, hogy a kompozíció egymással harmonizáló részleteit az Egész mondanivalójának szolgálatába állítom. Ez azt jelenti, hogy ha egy képem csak legkisebb részletében (például egy kis színfoltban) diszharmónia jelentkezik, felborul az egész kompozíció egyensúlya és a mű áttekinthetetlen, tehát élvezhetetlen lesz. Nem a világban uralkodó disszonanciára és diszharmóniára szeretném tehát felhívni a figyelmet, hanem ellenkezőleg, inkább a harmóniára, a szerepre szeretnék utalni. Legjobban azokat a képeimet kedvelem, melyeken az a bizonyos magamtól sem várt meglepően új jelentkezik. Előfordul, hogy megpróbálom megismételni egy-egy jónak talált festményemet. Ez azonban sosem sikerül, mert minden új kép új problémát vet fel. Talán ezért is alakult ki bennem az a festői felfogás, hogy nem vagyok híve a következetességnek,legfeljebb csak annyiban, hogy következetesen keresem az újat, a mást, amiért — úgy érzem — érdemes kísérletezni.