A Napút festője, dokumentumkiállítás (Óbudai Galéria, Budapest, 1986)

Az első fokozaton megélt rendkívüli tulajdonságok képviselői Csontváry életművében: a Parkrészlet „turbános” útkeresője a garabonciás (Ikrek); a Madonna-festő a tudományos (Szűz); a Prédikáló szerzetes a táltos (Nyilas); míg a Fohászkodó üdvözítő a messiás (Halak) szerepkörét próbálgatja. Ugyanezeket a szerepeket a második fokozaton az Öreg halász (garabonciás), az Önarckép „pictor doctus”-a (tudományos), illetve a Marokkói tanító (táltos) játssza végig. A még betöltésre váró utolsó, nagy szerep, az ítélethozatalra visszatérő „megváltó” Attiláé, a Magyarok bejövetele című látomásban rajzolódik elénk. De tovább is mehetünk. Nemcsak az általános életvitelre, illetve annak egyes részmozzanataira vonatkozóan tekinthető felvilágosító erejűnek a sámán-analógia Csontváry esetében, hanem egy-egy képe benső, rejtettebb mondanivaló-rétegeinek felszínre hozásához is hozzásegíthet bennünket. A Zarándoklás-kép legközelebbi analógiáit például azokban a kelet-szibériai sámándobtakaró-rajzokban ismerhetjük fel, amelyekből egész sorozatot közölt az 1950-es években az ismert szovjet Szibéria-kutató etnográfus, Sz. V. Ivanov. Külön is érdemes felfigyelnünk ezeken a taman­a-ábrázolásokon az ágak indulásánál képződő „hurok”-motívumra, amely Csontváry cédrusán is ugyanebben a helyzetben tűnik fel; azután a falevél-madár alakváltásra, továbbá az előtéri lovasok kilences számára. Ezek „Ülgön fiai” a szibériai sámánizmus világképében, ahol Ülgön egyfajta jupiteri (teremtő atyai) típusú főisten szerepkörét tölti be. Láttuk már, ez a Joviális­ természetű istenség rejtőzik Csontváry Zarándoklásának cédrusában is, és minthogy róla már tudjuk, hogy egyik jelentéssíkján bizonyosan a mi Tejútrendszerünk teremtő erőit személyesíti meg, elmondhatjuk, hogy a Zarándoklás lovasai - leg­alábbis ebben a vonatkozásban - valóban az ő „fiai”. Csontváry világképének, illetve festői nyelvezetének másik valószínű forrása: kultúránk kereszténység­ alatti mélyrétegének a sámánizmus mellett legfontosabb összetevője, a manicheizmus. Ennek nyomai népművészetünkben éppúgy megtalálhatók, mint a nép- és nagyművészet határterületén született templomi mennyezetkazettákon. A Zarándoklás-kép jellegzetes, háromszög-koronájú cédrusának egyetlen szóba jöhető analógiája hazai műve­lődéstörténetünkben éppen egy ilyen mennyezetkazettán tűnik fel (Gyügye, Szabolcs-Szatmár megye, 1767.). Minthogy pedig ez­­ Borbély Béla fotóművész reprodukcióján ellenőrizhetjük! - egy elemi tulajdonságokat számbavevő ötös sorozat utolsó tagjaként bizonyíthatóan az „élőfa” elemét képletezi a gyügyei református templomban, így újabb támogatást kap az a feltételezésünk, mely szerint Csontváry cédrusa ebben a képi környezetben elsődlegesen az élet-generálás közegeként jelenik meg. Másként fogalmazva: a külalaki hasonlóság tartalmi alapjának ebben az esetben az tekinthető, hogy mindkét fa - a­gyügyei is, Csontváryé is - a Tejútrendszerünkből generálódó Élet- (Fény-) minőség letéteményese, „birodalma”. (A kazettás mennyezetek képi programját eredetileg ténylegesen is a mozgó fénysugár „olvasta le” a sötétkamra-elven működő templombelsőkben!) Míg a sámánfa-analógia elsősorban a Zarándoklás-kép ikonográfiái (kép-értelmezési) kérdéseit segíthetett megvilágítani, addig a cédrusképek szorosan összetartozó párossága inkább a manicheizmus jellegzetes dualitás-elvében, illetve annak konkrét képi megfogalmazódásában, a „két fában” (Élet és Halál Fája) találhatja meg a maga eszmei-formai gyökereit. Ebben a kettősségben a jelek szerint az „Egy cédrusfa a Libanonból” (ismertebb nevén a Magányos cédrus) képviseli a Halál birodalmát. „A Halál Fája nem visz tovább a maga természete szerint való életet, és éppily kevéssé hordozza ágain a jóság gyümölcseit... A Halál Fája több külön fára osztódik. Ezek között háború és kegyetlenség dúl. A békesség idegen tőlük. Ellenben telve vannak mindenféle gonoszsággal, és sohasem hoznak jó gyümölcsöt. A Halál Fája elkülönülten áll és ellenkezésben van a gyümölcseivel, mint ahogy a gyümölcsei is szembeszegülnek vele...” Az idézet Antiochiai Severusnak a VI. század elején megfogalmazott egyik prédikációjából való. Ugyaninnen bővebb felvilágosításokat kaphatunk a „két birodalom , két fa” manicheus elképzelés részleteiről is. „A Jóhoz, amelyet ők Fénynek és az Élet Fájának neveznek, tartozik Kelet, Nyugat és Észak vidéke, a Dél pedig mind a napszak, mind az égtáj értelmében a Halál Fájához... Azok, akik mindig és kezdettől fogva mindörökké léteznek - az Anyagról és az Istenről van szó - mindketten a maguk természete szerint léteznek, így tesz az Élet Fája, amikor minden szépséggel és tündöklő gyönyörűséggel ékes, amikor minden jóval eltelt és felruházott, amikor szilárdan áll és meg nem inog természetében... Semmi idegen test nincs körü­lötte vagy alatta, sem a három vidék bármely pontján, csakis az övé minden alatta, kívüle, Északra, Keletre és Nyugatra... Ő magában, magától és magáért való, gyümölcseit magába zárja. És a Birodalom belőle áll...” A Zarándoklás-kép eszerint a Fény Birodalmának fiait sorakoztatná fel az Élet Fája körül. Bizony hitelesebbnek, mindenesetre felvilágosítóbb erejűnek tűnik ez az interpretáció, mint az a másik, unos-untalan ismételt, mely szerint az önmagát ünneplő festő megalomániás vágykivetítésével állnánk szemben. De vizsgáztassuk csak tovább Csontváryt: összeegyeztethető-e világképében, és ha igen, hogyan, a kétféle hagyományréteg, a sámánizmusé és a manicheizmusé? Ha önmaga festői-prófétai küldetését a „magyarok bejövetele” közegében érezte kiteljesedni, ebben a - feltételezett vagy valóságos - közegben mit keres vajon a manicheizmus? Nos, ha nemzeti műveltségünk perifériára szorított elemeit- mindenek előtt a népművészet, illetve a kazettás mennyezetek ábraanyagát - alaposabban megvallatjuk, úgy tűnik, hogy a sámánizmus hagyományanyaga legkésőbb a IX. század végére már döntően a manicheizmus szűrőjén át kellett hogy befolyásolja a honfoglalásra készülő magyarság világképét. „A kijevi vár türk népe és vezérei” - írja eleinkről közvetlenül a honfoglalást megelőzően a kortárs Photiosz bizánci pátriárka is - a „manicheista eretnekségnek” hódolnak. Csontváry látomásos hír­adásának hitelét tehát ezúttal sincs okunk kétségbe vonni. De ha művészünk Aff/za-inkarnációnak hirdette magát (amire nézve alább még konkrét bizonyítékot is hozunk), vajon milyen szerepet kaphatott mitikus történelem­ képében a - krónikáink szóhasználatával élve - „második”, azaz árpádi honfoglalás? Ebben az ügyben legcélszerűbb lesz a Tenger­parti sétalovaglás tanúságtételéhez folyamodnunk. (A kép ilyen értelmű „megszólaltatása” ugyancsak Csathó Pál grafikusművész érdeme!) Eszerint a kép bal oldalán fehér lovon beléptető kalapos úr - ismét Csontváry arcvonásaival! - ezúttal nem Attila, hanem Árpád szerepkörét töltené be az adott Napút-keretekben. Az ő szerepe itt az újonnan érkezetté, a keresőé, az örökösé. (Ne felejtsük el: krónikáink egybehangzó tanúsága szerint Árpád éppen ilyenként, az egyenesági jogutódként követelte magának Attila örökét a Kárpát-medencében!) Maga az örökség a jobb szélen emelkedő romos épület mögött (vagy ha sírépítménynek nézzük, akkor alatta) sejthető. Ennek őrzői, egyben a rá vonatkozó titok letéteményesei az építmény előtt várakozó lovasok: az ősmondai ikerpár, Hunor és Magyar szerepkörének megidézői. Feléjük indulna el a bal oldali fehér lovas. Ösztönös tapogatózását, és azt is, hogy jó nyomon indult el, a kutyák példázzák. Ezek alighanem olyan (mitikus) történelmi folyamat képviselői, amely sajátos viszonyaink között végülis nem tudott emberi-társadalmi helyzetekben konkretizálódni. Közbejött ugyanis valami. Ez a „valami” a velünk szembeforduló lovas alakjában ölt testet, aki már külalaki jellegzetességeivel, hajszínével, arctípusával, fensőbb­­séges tartásával is a szentistváni térítés lebonyolító apparátusa, konkrétan a német vendég­lovagokra utal. Nagytestű, hidegvérű lova durván belecsap az elöl csordogáló erecske vízébe, amely nyomra tudná vezetni az örökség kutatóját, összezavarja a forrás tiszta vizét, s így a második (bal oldali) kutya már csak ebből a zavarosból tud információkat szerezni a „térítésen túli” múltra vonatkozóan. (Emlékszünk még rá: a magyarsággal asztrálmítoszi síkon hagyományosan kapcsolatba hozott Nyilas-tulajdonságok nem is ebből, hanem a másik, a még háborítatlan vizet élvező kutyából támadtak életre a Sétalovaglás-kép fentebbi átrendezése során!) Innentől szabályszerűen megfordul a (mitikus) történelem menete. Ahogy rendre felsorakoznak az újabb és újabb történelmi alakzatok, úgy kerülünk egyre távolabb és távolabb az áhított, eredetileg megcélzott jövendőtől. A valóság talaja fölött kétes értékű merészséggel lebegő nőalak Mátyás király, az előtte fehér lovon pompázó viszont Mária Terézia korát idézné fel e szerint a látomás­fejtés szerint. (Ez utóbbi nőalaknak a kortárs­ művész, Fadrusz János pozsonyi Mária Terézia-szobrával való szoros kapcsolatára a Csontváry-kutatás már korábban rámutatott!) A „lábra állás” mozzanata, amely azonban a következő állomáson jól érzékelhetően csak egyfajta labilis egyensúlyi állapotig tudja eljuttatni a „sétalovaglás” miliőjében önmaga lehetőségeit kereső emberi minőséget, történelmünk keretei között a reformkornak feleltethető meg leginkább. Következő lovasunk overallban, simléderes sapkában léptet felemás küllemű hátasán. Ha címszavakat keresnénk a jellemzésére, ilyenek adódnának: „leépülés”, „proletársors". Mégis (vagy éppen ezért) ennek a figurának - pontosabban: a hordozójának - az előrésze rejti magában, mint már láttuk, az újjászületés ígéretét. A farát izgatóan felénk meresztgető fekete kecske-kanca, a rajta ülő titokzatos, valódi küllemét gondosan leplező hátnézetű alakkal, olyan törté­nelmi helyzetet idézhet csak meg, amelyen még nem jutottunk túl. Tevékenységének - ma igazán ismerős - mottója ez lehetne: „karrier és szex - a testiség sötét uralma”. Ennek a gonosz lénynek a jobb hátsó lábától színes fonalak vezetnek tovább jobb kéz felé, azaz „vissza” a múltba, és egyrészről megkötözik (hurokba fogják) a reformkor előre mutató, a szó szoros értelmében haladó törekvéseit, míg másrészről belepiszkolnak a bal oldali kutya már amúgyis

Next