Húber András kiállítása (Fészek Klub, Herman Terem, 1987)

KONRAD LORENZ: összehasonlító magatartás-kutatás. Gondolat, 1995. isovisi old. Alakérzékelő képességünk tud valamit, amire az öröklött kiváltó mechanizmus nem képes: nevezetesen, szelektíven tud összetett minőségekre reagálni. Nagyon egyszerű, alapvetően fontos és megbízható szabály a következő: ha a szervezet durván utánzoti kulcs­ingerekre reagál, akkor ebben az OKM működését kell feltételeznünk. Ezzel szemben, ha a biológiaival adekvát szituációt olyan híven kell utánoz­nunk, ahogy az mesterséges utánzatokkal aligha lehetséges, akkor jogos a következtetés, hogy a szóban forgó magatartást valamely bonyolult alakzat tanulással elsajátított értékelés váltja ki. E szabály érvényességét valamikor A. Seitz következő kísérlete tette számomra egyértelművé . .. Seitz megpróbálta a vetélkedő küzdelem magatartása mellett az udvarlást is kiváltani. Minthogy durván egyszerűsített utánzatokkal nem ért el sikert, igyekezett egyre finomabb és pontosabb Astatotilapia-nőstény-utánzatokat előállítani. Végül fixált nőstényekről átlátszó paraffinból kiöntött máso­latokat készített, s ezeket átlátszó celluloid uszonyokkal szerelte fel, majd alumínium porral beszórta, s így az utánzatok ezüstösen csillogóvá váltak. Az ilyen készítmények akváriumban nylonszálra felfüggesztve jó néhány emberi szemlélőt is becsaptak, nem így az azonos fajba tartozó hímet... Így hát Seitz arra a következtetésre jutott, hogy a nősténnyel szemben mutatott reakció tanulással szerzett alakérzékelésen kell nyugodjék. Én magam erről egyáltalán nem voltam meggyőződve ... Ezért nem tanácsoltam Seitznek, hogy végezze el a tapasztalatszerzés lehetőségével való el­zárással történő nevelés nehezen kivitelezhető kísérletét. Az utódaikat szájukban kiköltő halak esetében a kísérlet technikailag nehéz, mivel az ik­rákat a nőstény szájában a lélegzéskor felvett és leadott víz állandóan keveri. Ha mesterségesen akarjuk az ikrákat keltetni, el kell érjük, hogy azok egy felfelé irányított vízsugár tetején táncoljanak. A kutatói türelem nem hátrált meg a feladat elől, és Seitz megépített egy olyan készüléket, amely a fenti követelményeknek megfelelt. Mikor ezzel a módszerrel végre sikerült neki összesen öt hímet a teljes érettségig felnevelni, hozzákezdett jelenlétemben az első, számomra felejthetetlen kísérlethez. El akarván kerülni, hogy már az első kísérlet az alkalmazott utánzat bizonyos jelleg­zetességei irányában idomítólag hasson, azzal kezdte kísérletét, hogy az alkalmazott utánzat bizonyos jellegzetességei irányában idomítólag has­son, azzal kezdte kísérletét, hogy az elképzelhető legegyszerűbb tárgyat, egy szürke, gyurmából készült golyócskát kínált fel a kísérleti hímnek oly módon, hogy a golyócskákat vékony üvegbotra szúrta és az állat előtt mozgatta... Egészen elámultam, hogy a hal, amely a kísérlet kezdetéig egy­általán semmilyen mozgó tárgyat nem láthatott életében, széltében és hosszában csíkozott színrejtő rétegeit elvesztve, kékes fényben kezdett villódzni, uszonyait és kopoltyúmembránját felfelé merevítette, széltében helyezkedett el az utánzattal szemben és a következő pillanatban mintegy kirobban­va, a legnagyobb intenzitással udvarolni kezdett. Valóban el sem tudtam addig képzelni, hogy az alak felismerése a halak fejlődési szintjén ilyen döntő szerepet játsszon. BIO-KONSTRUKTIVIZMUS KERESZTÚTON: A TERMÉSZETI FORMÁK TERMÉKENYÍTŐ FORRÁSA A századvégen járunk. A modern művészet már minden ritkaságot felfedezett és kiárusított, a művészettörténet már minden szeszélyt normává emelt. A művészeti tömegtermelés következtében a formák ismétlődésének, a stílusok váltakozásának egyre kínosabb a redundanciája Létrejött egy olyan metaművészet, amely más, korábbi művek reflexiója, olvasata. A Kunstfórumban 1956 novemberében meghirdetett újgeometria — a századvég művészeti pluralizmusának egyik hatékony törekvése — úgy tűnik, a tiszta irányok vérszegénysége ellen küzd. Ismerjük a 70-es évek intermediális kísérleteit: a festészet, szobrászat, iparművészet, építészet, előadóművé­­szet, film határterületein született furcsa, Gesamtkunstwerk-jellegű alkotásokat. Most mintha a korábban csak egynemű formajegyekkel dolgozó konst­­ruktivizmus válna képlékeny, nyitott közeggé a megújulás és szintéziskeresés érdekében. A stílusok érintkezésig területeinél keletkező köztesben a me­rev stílushatárok feloldódásával a különféle artikulációs módok összeforrnak egy, a dogmatikus geometriánál jelentésgazdagabb, eklektikus, kvázi­­egységgé. Huber András a magyar neokonstruktivista művészek: Bak Imre, Fajó János, Csiky Tibor rendkívüli szemléleti tudatosságé és az újításhoz kap­csolódó magatartási értékeket képviselő környezetében tanítvány­kod­ott. Ennek a társulatnak a tiszta geometrikus absztrakció az eszménye. Ez a gon­dolkodás, a formailag rendezett ideális formavilág — ahogy ez Moholy-Nagy László életművében és pedagógiájában végigkövethető, a festészettől, a szobrászattól, a fotóig és a filmig az egész vizuális kultúrában, működőképes építőköveket ad. Bakék erre az elvi alapra építik fel szuverén művészi világukat. # , , Növendékeik — ha a fiatalabb művészek hozzájuk vonzódó, nem hivatalos oktatási keretek között hozzájuk kapcsolódó baráti köre egyáltalán így nevezhető — (pl. Nádler Tibor vagy Herstesz Gábor) — a pop art és a koncept art tanulságait is magukévá téve, az egzakt formarendszert és funkcionális gondolkodást az ipari tárgyak valóságosabb világával konfrontálók. De ez a reálisabb anyagi megjelenés is a kemény mértéknek a vissz­fénye. Ha túllépünk a szigorú értelemben vett kis neokonstruktivista körön, Vilt Tibor életművében jelentkezik történelmi perspektívában a geometria, mint az emberi lényeg elgépiesedésének és eltömegesedésének tendenciája. (Ha Gropius lakógépére gondolunk, ez bár a mára megvalósult következ­ményekre akkor még senki sem gondolhatott.) A fiatalok közül Trombitás Tamás (szintén a geotermikus alapelemekből kiindulva) épített fel a jelleg­zetes kelet-európai nehézipari környezetnek és fizikai munkakultúrának megfelelő hiteles plasztikai képletet. Ennek az ipari urbanizációs és tárgyi kör­nyezetnek a totalitárius volta, mindenre kiterjedő nyomása szinte lehetetlenné teszi, hogy szabálytalan, még nem sztenderdizált formák jöjjenek létre. Egy járt út kínálkozik, a másik ágból — amit a geometriával szemben organikus formanyelvnek nevezett el a rendszerező igyekezet. — Mondjuk a közelmúltból Jakovits József biológiai szürrealizmusát említeném, vagy a középgeneráció tagjai közül Samu Géza nevét, akinek barátságát Húber András magáénak vallja, s hatását munkásságára nem tagadja. A legközelebb mégis egy építész, Csete György organikus építészeti világa áll Húber András szobrászatához, ha mindenáron rokonítani akarnám. Húber András­­tizenöt évig vasöntödében dolgozott) kilépve a tanítványi szerepből, ma igen ritka, nem-epigon szobrászi formanyelvet alakított ki, amely az én meglátásom szerint nagyon is beleillik a művészet mai, aktuális útkeresésének folyamatába (amelyet azonban ma még talán könnyebb negatívumok alapján jellemezni, mint közvetlenül meghatározni). A posztmodern festészet — Nádler Istvánra gondolok, de Bak Imrére is jellemző ez: felrobbantja a túlszabályzott képstruktúrát, hogy új formaképződményekhez jusson. Huber András más módszerrel él: elkerüli a meghatározott jelen­tésre utaló sztereotip formákat. Kisplasztikái (általában 25—130 cm közötti méretűek) munkái nem ábrázoló jellegűek, nem szimbolikusok. A meg­szokott értelemben nem jelek. Valahol másutt kell tehát keresnünk a jelentésüket. Ha a műanyag világra és az elektronikus kommunikációra gondolunk, amely művelt nyugati kortársainknak meghatározza életkörülményeit és vizuális környezetét, bizonyos, hogy valami primitív, archaikus természeti vonás a szembeötlő az általa készített objektumokon. A formavilág a ter­mészeti formákból ered, a szürreális kapcsolatokat létrehozó képzelet segítségével, biomorf karakterű és az ösztönbirodalom titokzatos ősélményei felé vezet. Az általa készített plasztikáknak két alaptípusa van: az egyik tárgycsoport engem valamiképpen furcsa, félbemaradt diszfunkcionális hang­szerekre, vagy fegyverekre, szerszámokra emlékeztet. A másik csoport összetettebb struktúrájú, bio-minimal art, vagy bio-konstruktivista építményekből áll. Legtöbbször fát használ, a faragott ágakból, gallyakból, az egyszerű csapolással, kötözéssel létrehozott szerkezetekhez sípok, billentyűk, tüskék, fogak kapcsolódnak. A tárgyak megmunkálása kissé esztétizáló. A modern ipari tárgyakkal szemben sokkal inkább a tradicionális kézműves megmun­kálásához állnak közel. Felidéznek valamit a népi mesterségekből, sőt az erdőt-mezőt járó ember önmaga számára alkotó, faragó, díszítő mentalitá­sából egyszerű művességéből. Ugyanakkor ezek a tárgyak nem díszítettek, nem ornamentikusak. Teljesen puritánok. Napnál világosabb, hogy a non­figuratív szobrászat anyatején nevelkedett ez a szobrászat, ám ettől visszalépett egy lépést a természet felé. Itt jött létre az a "köztes terület", az a különös eklektikus formanyelv, mely Húber András biomorf, bio-konstruktivista szobrászatára jellemző. Ez a biológia azonban nem bontakozik ki, nem virágzik. Mintha a halál játszana a billentyűkön és húrokon. Pszeudó. A formaalkotás mindig megáll fél­úton, a tiszta esztétikai funkció hangsúlyozza. A "tiszta esztétikai" pedig a halál szinonimája. Számomra kevésbé ezek a dísztárgyakra emlékeztető plasztikák a meggyőzőek. Inkább azok a géppel, lágy anyagokkal bebugyolált szerkezetei, ame­lyek a struktúra és a borítás viszonyáról szólnak, egy biológiai funkcionalizmus lehetőségéről. Ágakból, sárból tapasztott részekre, barlangra, jászolra emlékeztetnek, s természetesebb élettérnek tűnnek számomra, mint bármely egzakt geometrikus térelképzelés. GYETVAI ÁGNES, 1987 március

Next