Kerti Károly grafikusművész emlékkiállítása (Kuny Domokos Múzeum, Tata, 1987)

A hetvenedik születésnap közeledtével Kerti Károly Munkácsy-díjas grafikusművész számvetésre készülődött. 1985-ben Színhangulatok címmel megrendezte a művé­szet­ pedagógiai munkásságának eredményeit felmérő tanulmányi kiállítást, s egy évvel később bemutatta a tanulmányokból, vázlatokból, tervekből összeállított — a műhelymunka titkait feltáró — Életutam mentén című tárlatot, s önálló kollekcióval tért vissza pályakezdésének színterére, Orosházára — itt a közelmúlt húsz eszten­dejének terméséből válogatott anyaggal jelentkezett. E fellépések, összegző jellegű bemutatók csupán előkészí­tői, kiegészítő elemei voltak az 1987-re tervezett, a négy­évtizedes munkásságot feltérképező életműkiállításnak, amelynek megnyitását már nem érhette meg. Kerti Ká­roly 1986 késő őszén váratlanul elhunyt. A budapesti Képzőművészeti Főiskola festészeti sza­kán végzett grafikusművészt a második világháború, a hadifogság hosszú hallgatásra, passzivitásra kényszerí­tette. Csak 1947-ben kezdhette meg működését — Oros­házán —, s miként a viharsarki évtizedet, a tatai alkotó­periódust is — 1957-ben telepedett meg a festői szép­ségű kisvárosban — hármas tevékenységi kör jellemez­te: a művészi munka, a rajztanítás és a szakkörvezetés. 1953 óta követhetjük nyomon a Kerti-műveket az orszá­gos kiállításokon és a szűkebb pátria képzőművészeti seregszemléin. 1947 óta gimnáziumi és általános iskolai osztályok tanulóinak százait tanította a rajzolás és a fes­tés alapismereteire, nevelte művészetszeretetre, s az öt­venes évek óta indította útjára az általa szervezett és vezetett szakkörökből — vagy helyesebben: műhelyekből — számos tehetséges tanítványát. Áttekintve az alkotóutat, leltárba véve az alkotásokat, egy nyughatatlan, csapongó, kísérletező kedvű, új és új kifejezési lehetőségeket kereső, sokoldalú művész port­réja körvonalazódik. Kerti Károly művészete ezért sem zárható kizárólagos műfaji és stíluskategóriába. Festő­ként végzett a főiskolán, de grafikusként mutatkozott be, ám később gyakran visszatért a festészethez — orosházi periódusában alkotott pannókat, majd később megbí­zásra muráliákat, sgraffitokat és faintarziát tervezett, s a hetvenes évek Komárom megyei kiállításain többször jelentkezett táblaképekkel­­, és a térformálás, az anyag­alakítás is izgatta: számos kisplasztika és plakett maradt fenn műtermében, két terve pedig monumentális méret­ben, köztéren, illetve középületben valósult meg. A mű­faji sokrétűség — rátérve a leghangsúlyosabb alkotói tartományra, a grafikára — összefonódott a technikai változatossággal: a rajz — a toll- és szénrajz —, vala­mint a monotípia mellett a sokszorosított grafikai ága­zatok számos válfaja foglalkoztatta: rézkarcok, linóleum- és papírmetszetek, szitanyomatok születtek műtermében. Nincsenek e művészpályán egymástól élesen elváló, el­különíthető korszakok. Kerti Károly mondandóját hol az érzékenyen kifejező, csupasz vonalra, hol a villódzó fény—árnyék hatásra, hol a foltok szerkesztett rendjére fűzte fel. Egymással párhuzamosan, egy-egy azonos idő­szakban készültek a naturához hű, realista szemléletű ábrázolások, a képi tőmondatokban megfogalmazott, jel­szerű megjelenítések, és a feszített geometrikus rendbe

Next