Misch Ádám festőművész (1987)
TÉTOVÁN ZAUDERND Értékválságok korszakát éljük: megbomlott a hierarchia mind az erkölcs, mind a politika, s következésképpen az ideológia, a művészetek rendjében. Természetesen nem először alakult így a helyzet, pontosabban: nem először kell efféle válságokkal szembenézni. Hasonló totalitással azonban ritkábban jelentkezik, s nem is igen emlékszünk, hogy az első világháború óta (a művészettörténet ezt a Dadával tudná azonosítani) előállt volna ilyen helyzet. Ilyen totalitás. Mert addig, ameddig egy terület ellensúlyozni képes a másikat, nem érzünk különösebb veszélyt. Nyomban elbizonytalanodunk azonban, ha nem siet segítségünkre — teszem azt — a politikai értékválság leküzdésében az erkölcs, vagy az erkölcsi értékek átrendeződésében a művészet. Napjainkban azonban a művészet is értékválságban él. Igen, de él — próbálkozhatna valaki a kérdés eliminálásával. Azonban csak részben lenne igaza: annyiban, amennyiben valóban észlelhetjük az életjelenségeket (az antinómiák bizonyos ideig elég erősek az ellentétek életben tartására), ám egyúttal aggodalmaskodva szemléljük a szegényedés jeleit. Az irodalomban mintegy két évtizede szünetel az érdeklődés a cizelláltabb formák iránt; s a szabadvers legföllebb csak amiatt nem jutott egyeduralomra a költészetben, mert ebben a prózavers megakadályozta. Nem nehéz emögött a gesztust észrevenni : az állítódik be korszerűnek, ami tagadja a hagyományosabb formákat. (Más kérdés, hogy ezek sem új formák.) Ami megjelenésében nem hordoz par excellence versszerűséget. S jóideje folyik egy sor hasonló indíttatású tendencia a zenében (és itt dehogyis gondolnék olyan „szigorúan” formális ellentétezésre, mint az atonalités, de sokkal inkább a zeneitlenségre), és végbement az építészetben (ott a legszembeötlőbb a vereség: tessék csak rápillantani azokra a betonblokkokra, amelyekben annyian élnek) és végbement és újból és újból elméleti értékeket próbál magának kicsikarni a képzőművészetben. Igen, de mit tegyen a művész, miként reagáljon a felelős alkotó? Misch Ádám válasza az egyik lehetőség. Abból indul ki, hogy az új jelenségeknek bizonyára megvannak a mélyebb okai, s ezek az okok éltetik őket. Ebben az esetben viszont nem lehet, nem szabad figyelmen kívül hagyni, meg kell kísérelni valamilyen formában beépíteni őket. És ebben a pillanatban különös, ellentmondásos mozgásnak leszünk szemtanúi (számomra elsősorban ezért is érdekes Misch festői pályájának jelen szakasza): a festő megkísérli az átemelt elemeket (szabadabb gesztus, lazább szerkesztés, utalások az objet trouvéra stb.) szigorúbb értékhierarchiába helyezni, ahol azok újfent festői értékeket nyerhetnek. Mindezt pedig úgy cselekszi, hogy közben sikerül megőriznie korábbról is ismert önmagát, sikerül azok között az elképzelések között maradnia, amelyek alkotói egyénisége megteremtésekor oly fontosnak tetszettek számára. Magyarán: az alakuló életmű logikája töretlen. Azt kell tehát megállapítanunk, hogy a csapdahelyzetben tébláboló alkotónak végül is választania kell, el kell indulnia egy határozott irányba, ahol — legalábbis remélheti — önmaga föllelését. Fábián László Wir leben in einem Zeitalter der Wertkrisen: Die Hierarchie ist sowohl im System der Moral als auch der Politik, und infolgedessen auch im System der Ideologie und Künste, zerüttet. Selbstverständlich gestaltete sich die Situation nich zum ersten Male auf diese Art und Weise, genauer, wir werden nicht zum ersten Male mit derartigen Krisen konfrontiert. Mit einer ähnlichen Totalität meldet sie sich jedoch seltener, und wir können uns kaum erinnern, dass es seit dem ersten Weltkrieg (in der Kunstgeschichte könnte dies mit Dada identifiziert werden) zu solch einer Situation gekommen wäre. Denn solange ein Gebiet fähig ist dem anderen die Waagschale zu halten, verspüren wir keine besondere Gefahr. Wir werden jedoch gleich verunsichert, wenn uns — nehmen wir an — beim Bekämpfen der politischen Wertkrise nicht die Moral oder bei der Umordnung der moralischen Wert nicht die Kunst zu Hilfe kommt. Gegenwärtig befindet sich jedoch auch die Kunst in einer Wertkrise. Ja, aber sie lebt — jemand könnte es mit dem Eliminieren der Frage versuchen. Allerdings hätte er nur teilweise recht, insofern, inwieweit wir die Lebenserscheinungen wirklich verspüren können (die Antinomien sind eine gewisse Zeit lang stark genug, die Gegensätze am Leben zu erhalten), gleichzeitig nehmen wir aber besorgt Zeichen der Verarmung wahr. In der Literatur besteht seit etwa zwei Jahrzehnten kein Interesse für ziseliertere Formen, und der freie Vers erlangte in der Dichtung höchtens nur deshalb keine Alleinherrschaft, weil ihm daran der Prosavers hinderte. Es ist nicht schwer dahinter die Geste zu verspüren: Als modern erscheint, was die herkömmlichen Formen ablehnt. (Eine andere Frage ist, dass auch dies keine neuen Formen sind). Was in ihrer Erscheinung keine par excellence Versmässigkeit trägt. Und eine geraume Zeit läuft eine ganze Reihe ähnlich veranlasster Tendenzen in der Musik (und hier denke ich nicht etwa „streng“ an formale Gegensätze wie Atonalität, viel eher aber an Unmusikalität), dieser Vorgang spielte sich in der Architektur ab (hier ist die Niederlage am auffälligsten: Man braucht nur einen Blick auf die Betonklötze zu werfen, in denen so viele Menschen leben, gleichfalls in der bildenden Kunst, wo er immer wieder vom neuen versucht, für sich theoretische Werte herauszuschinden. Ja, aber was kann der Künstler tun, wie kann der verantwortliche Schöpfer reagieren? Die Antwort von Adam Misch ist eine der Möglichkeiten. Er geht davon aus, dass die neuen Erscheinungen sicher ihre tieferen Gründe haben, und von diesen Gründen leben sie. In diesem Fall kann und darf man diese jedoch nicht ausser Acht lassen, sondern man muss versuchen, dieselben in irgendeine Form einzubauen. Und in diesem Augenblick werden wir Zeugen eines besonderen, widersprüchlichen Schaffens (für mich ist auch deshalb der gegenwärtige Abschnitt der Künstlerlaufbahn von Misch interessant). Der Maler versucht, die überlieferten Elemente (freiere Gesten, losere Strukturen, Hinweise auf objet trouve usw.) in einer strengeren Werthierarchie zu integrieren, in der sie von neuen malerische Werte erlangen können. All dass führt er jedoch auf die Art und Weise aus, dass es ihm gelingt, sein eigenes, von früher bekanntes Ich zu bewahren und bei jenen Vorstellungen zu bleiben, die ihm bei der Schaffung seiner schöpferischen Persönlichkeit so wichtig waren. Das heisst also: Die Logik seines sich herausbildenden Lebenswerkes ist ungebrochen. Wir müssen feststellen, dass sich der in einer verzwickten Situation befindliche Künstler schliesslich entscheiden muss, dass er in eine bestimmte Richtung, in der er — was wenigstens zu hoffen ist — sich selbst findet, gehen muss. László Fábián