Derkovits ösztöndíjasok beszámoló kiállítása (Szombathelyi Képtár, 1988)

E­L­Ő­S­Z­Ó Volt ösztöndíjasok mondják: Furcsa érzés bevezetőt írni a Derkovits ösztöndíjasok kiállí­tásának katalógusához, de ez nem abból fakad, hogy az ösztöndíj történetében ez lesz az első ilyen kiadvány. Har­madik éve rendezem a tárlatot, s ez számomra nem volt soha más, mint egy fiatal képzőművészetünk helyzetéről szóló, meglehetősen átfogó képet adó bemutató. (Tulaj­donképpen az a furcsa, hogy a dokumentálása eddig nem volt szokásban.) Az ügy háttere ennél azonban sokkal több rétegű. A “Derkovits Gyula ösztöndíj’ több mint harminc éves, 1955-től adják ki, és három év időtartamra szól. Szinte példátlan formája ez a képzőművészet (és képzőművészek) állami támogatásának, a kedvezményezettek száma 1966-tól már évente tíz (tehát egy évben a többi évfolyam­mal összesen harminc főnek jár ez a ma havi 7000 Ft összegű támogatás). Célja az, hogy segítse a pályakezdő, de már önálló tevékenységet folytató művészek további fej­lődését. Nyilvánvaló, hogy ennek egyik legfontosabb felté­tele egyfajta anyagi biztonság megteremtése, de a célt segí­tette a tanulmányutak finanszírozása, a konzultációs rend­szer is, amely ma már nem létezik (lásd később a szemel­vényben). A konzultációs rendszer mai liberálisabb változa­ta az éves munkabeszámoló (ez a mostani kiállítás is ilyen). Az ösztöndíjat odaítélő bizottság ekkor értékeli az éves tevékenységet, amelyet elsősorban a kiállított művek repre­zentálnak, de meghallgatják az eltelt időszak kiállításain való részvételről, az esetleges díjakról, kommunális megbí­zásokról, vásárlásokról szóló írásbeli beszámolót is. A tár­latnak mégis elsősorban nyilvános jellege a domináns. A nagyközönség is csak ezen keresztül nyerhet bepillantást azokba a folyamatokba, amelyek a magyar művészet ten­denciáinak irányát jelölik. Megítélésem szerint a mostani három évfolyam tagjaiban pregnáns képviselőit találhatjuk a mára jellemző törekvéseknek; a bemutató összhatása mindeképpen fajsúlyos kell legyen. A mostani helyzet hátterében a művészetpolitika tudatosan érvényesített utilitárius szempontjai játszanak főszerepet. A jó művészetet kell támogatni, hogy az még jobban fejlőd­hessen. Persze ez az elv sem érvényesülhet tisztán; számba jöhetnek még más, szubjektív szempontok is - igaz, a minőség kategóriáját is nehéz objektíven meghatározni. Igazat kell adni Klimó Károlynak is abban, hogy az ösztöndíj még senkiből sem csinált jó művészt és nem is tudta megakadályozni sokak ígéretesen induló pályájának ellaposodását. Mégis, egyetlen művészetpolitika sem járhat el okosabban — ha már megtalálni vélte letéteménye­seit - , minthogy maximálisan tolerálja azok művészi tevé­kenységét. Azt hiszem, a mostani tárlat sem tanúskodik ennek ellenkezőjéről. És még valami. Ha megnézzük ennek a katalógusnak csak a fő vonalakban összeállított életrajzait, még az erősen sze­lektált adatokból is kitűnik, hogy az ösztöndíjasok nem kis hányada nagyon aktívan részt vesz legfontosabb országos és külföldi kiállításainkon. Úgy is mondhatnánk: kihagyha­tatlanok belőle. Megkockáztatom: ma az ösztöndíj határo­zottan rangot jelent. Viselőjére figyelnek és számítanak a kiállítások szervezésénél, a vásárlásoknál. Jelentősége a jövőben csak nőhet. Ennek a katalógusnak nincs különösebb apropója. Nem kíván hiányt pótolni, keretei nem is tennék erre alkalmassá. A Derkovits-ösztöndíj történetéről bizonyára érdemes lenne egyszer majd alaposabb tanulmányt készíteni, erre azonban most nem volt mód. Mivel azonban a szerkesztés során számba jöttek az előzmények is, megkérdeztem néhány volt ösztöndíjast (azóta művészeti életünk promi­nens képviselői) saját tapasztalataikról, véleményükről. Következzen alább ezekből néhány, nem minden tanulság nélkül való szemelvény. Feuer Gábor Patay László (1957) “Életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy szinte közvet­lenül a diploma után részese lehettem. A 3 éves sine cura legalább 3 tucat képet eredményezett, melyek közül néhányat még ma is életmű­vem lényeges részeként tartok nyilván. Ez az ösztöndíj tette lehetővé első párizsi tanulmányutamat is, amely meghatározó volt pályámra... Az ösztöndíjat odaítélő bizottságnak nagy a felelősséyo°/c lehetősé­gek leszűkülése miatt egyre nagyobb. " Klimó Károly (1965) “A díjakat szubjektív, ,valami’ iránt elfogult emberek adják. Így is lesz ez eg­észen addig, amíg az ISTEN vagy kulturális helyettese meg nem gondolja magát. Sajnos a világegyetem működésének üzemzavarai (csillaghullás stb.) miatt az égi hatalmak olyan elfoglaltak, hogy a művészeti díjak odaítélése ezután is gyarló emberek feladata marad És ez talán nem is baj, mert a díjak­­isteni odaítélése­ ugyan teljesen igazságos, méltóságteljes, ám­­egy idő után bizonyára) nagyon unal­mas lenne. A Derkovits ösztöndíjat mint koncessziót a Bernáth-tanítványok rendre elnyerték - így kaptam én is 1965-ben. Kivételt képeztek olyan élvonalbeli fiatal művészek, mint Lakner László vagy Major János és lehetne még további neveket is említeni. Ami magát az ösztöndíjat illeti, az természetesen jó dolog, mert támogatást és pénzt kapni, viszonylag gondtalanul dolgozni, mindenkinek jóleső érzés. Egy váratlan díj esetleg lélektani mélypontról hoz fel valakit. Viszont - és ez a fent írtakhoz viszonyítva akár ellentmondásnak is felfog­ható, vagy ,hálátlanságnak" hangozhat egy volt ösztöndíjpusztítótól, mégis leírom - az ösztöndíj még senkiből sem csinált művészt. Ezt igazolja azoknak a száma, akik az ösztöndíj ellenére ellaposodtak, el­vesztették ambícióikat és gyakorlatilag megszűntek művészek lenni. Mások viszont, akik többszöri próbálkozás után sem jutottak Derko­vits ösztöndíjhoz, bebizonyították, hogy e támogatás nélkül is meg tudják csinálni a maguk művészetét. " Kádár János Miklós (1968) "1­966 és 1968 között, az akkoriban még létező (nem hiszem, hogy még volna ilyen) ,kis Derkót­ kaptam meg, 12+12 hónapra, havonként 1000 Ft-ot. 1968-ban nyertem el a Derkovits ösztöndíjat, miután arra - az addigiaktól eltérően - táblaképekkel pályáztam. Ak­koriban még volt konzultációs rendszer, de a korábban szereplő ,üzemi munka­, illetve a külföldi utazás már nem tartozott a program­ba. Érvényben volt azonban az, hogy az ösztöndíj mellett semmilyen más kereső tevékenységet (már ami a művészi tevékenységből ered­het) végezni nem szabad, sőt tanítani sem. (...) A rendszeresen jövő 3000 Ft már akkor sem számított nagy pénznek, de úgy ahogy ki lehe­tett jönni belőle szerény körülmények között. Ez volt az az idő, amikor a leginkább szisztematikus módon készültem egy-egy munkám meg­valósítására, mert az egyes ,beszámoló kiállításokig­ nem tartoztam senkinek sem megmutatni a képeimet. (...) Voltaképpen hermetikusan elzárattunk a való élettől, csak pályatársainkkal voltunk kapcsolatban. (...) Mégis ... nagyon jó munkára volt lehetőségünk. Úgy éreztem és úgy gondolom ma is, az ösztöndíj ideje alatt befejeződött első érési szakaszom az alkotói pályán, és magamat emiatt tartom 1970 óta, az ösztöndíj második évétől kezdve ,profinak­. Akkor éreztem meg, hogy nem azt kell festenem és úgy, ahogyan vélhetően elvárják, hanem azt várják el tőlem, amire képes vagyok. " Szabados Árpád (1970) “Először láttam bizonyítékát annak, hogy a társadalom nem tart naplo­­pónak, ha csak rajzolgatok. (...) Bizonyítékát láttam, hogy a tanári munkám - amit megszállottként csináltam - nem zár ki a művészeti életből. (...) 3 év elegendő volt arra, hogy a pályakezdés kishitűségén, tájékozódási és más gyermekbetegségein átessem. (...) Az ösztöndíj még valamiben segített.... hogy munkámban soha ne törődjek annak értékesíthetőségével. Remélem, ez az érzés végérvényesen rögzült: nem pénzért dolgozom, úgy is mondhatnám: szabad vagyok!" Váli Dezső (1977) “Nem vagyok lázadó alkat. (A hiba nemcsak másokban van.) Nem hiszem, hogy az irányítók csacsibbak az általuk vezetetteknél általá­ban. Belsőépítész diplomával, de már 8 éve csak a festésnek élve nekem igenis fontos volt, hogy az apparátus munkásságomat 1977-ben Derkovits díjjal minősítette. Szeretem, ha megdicsérnek. Evvel egyébként megkezdődött életem máig (?) tartó korszaka, boldog korszaka, amikoris képeim eltartanak, engem és családomat - ha szerényen is. "

Next