Dévényi János kiállítása (Tatabánya, Kernstok Terem, 1988)
Szemnek ingere: így javítsd a Zsigulidat - videókazetta. Szájnak ingere: Négercsók! Négerszerenád ! A dallam, akár az úrhajós, suhan. Négercsók! Ez Most a jó, ígyhát Valóban van elég okunk, EVRIBÁDI, nagyokos! A Hajnal Ágyat Bont Neked Megpihen Rajta Keményfém Szíved Nem túl határozottan kopogtatott, aztán bejött Hozzám Dévényi, elámultam, hogy megöregedtél, mondtuk egymásnak, igen, mindjárt harminc leszek, kezdte levetni hatalmas télikabátját, félszegen mozgott, mint régen, termetével arányos apró léptekkel topogott a kályha mellett, néhány percig fecsegtünk, hogy mi van velünk, mi a franc lenne, láttam éhes, húst adtam neki és kenyeret, udvariasan táplálkozott, a szeme világoskék, kifakult talán, kérdeztem magamtól, aztán Dévényi a tárgyra tért, írjak szöveget, kérte, kiállítása lesz és a Katalógus, én meg elbizonytalanodtam, mert megfogadtam, soha többet nem írok szöveget, én haragszom a szövegekre, a sajátjaimra főleg, ezt nem mondtam neki, azt írsz, amit akarsz, győzködött, és én megtartottam magamnak kétségeim: nemigen tudom, mit akarok, nem vele, hanem úgy, egyébként, és Dévényi elővette a diáit, a régebbi munkáimat ismered, szeretném, ha az újakról is tudnál, és ez a kicsi ember hirtelen kivirult, sugárzó örömmel mutatta meg festményeit. Magát, határozottá vált, magabiztossá, kezdjük talán 1984-85-tel, újságlapokra festettem, a verbális információhoz vizuális információ, mindenféle vad szín, tudod, a képet megbolondítja a szín, ezek az Én friss híreim, aztán 1985-ben vettem tíz Bosch és tíz Leonardo-posztert, és rávittem az Én formáimat, ezek ilyen biomorf alakzatok, szentségtörés, persze, de nekem kellettek ezek a kavargó felületek, ezek az avatott beavatkozások, ekkortájt hatalmas képeket is csináltam, például 360x180-asokat, izgatott a nagyság, nem tudtam üresen hagyni a vásznat, teleraktam, nagyobb formák játszanak, zsonganak itt, és jött a kék korszakom, kaktuszféle figurákat festettem, tüskés kiflik hajlonganak, értelmezhető fallikus jelképként is, ne hülyéskedj, mondtam magamban, bár, az indiánszínek után ez is lehet, mint az indiánok. Tértem vissza a hangos beszédhez, jó keleti meg afrikai beütések, pontosított Dévényi, helyben vagyunk, a mindenség megjelent, cseppek a tengerben, totalitárius szemüveg, és a letisztult formák korszaka, a konstruktivista jelleg, folytatta Dévényi a diák adogatását, például ez a kereszt, a húgom emlékére készült, aki tavaly meghalt, szomorú kereszt, tartottam a képet a fény felé, bánat vibrált köztünk, és Dévényi átnyújtotta az utolsó darabot: szigorú, komor arc, rajta 3- 4 színes réteg, álarcok lerakódása, mogorva maszkok. LÁTOD, az idő nekünk dolgozott, arcunk jelekkel látta el, késő este volt már, Dévényinek sietnie kellett, elmegy az utolsó busz, felvette nagy kabátját, behúzta nyakát, köszönt és kiment a novemberbe, én meg azóta is irigykedem: a szakmaszeretet és céltudat ott suhant el, vele. Dippold Pál területi popművész 1987. november