Első Festészeti Biennálé (Csepel, Iskola Galéria, 1988)

Bevezetőt és köszöntőt írok. Csepelen, az Iskola Galériában újra nagy kiállítás van, az Első Festészeti Biennálé. A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik képzőművészeti programja ez. Az évtizede tartó hősies erőfeszítések ennek a kiállítási helynek, törek­vésnek, kiállítási koncepciónak végül olyan elismerését hozták, amely ma egyáltalán elképzelhető. A Fesztivál programban kinyomtatott események fontosnak tartatnak, a kétéves periodika — Biennálé — elnevezéssel már külföldiül is érthető, divatosan felcímkézett. Néhány évtizeddel ezelőtt az ilyen események — színvonaluktól függetlenül — könnyen a Parnasszusra helyeztettek, pusztán azért, mert a művelődési központok — műhelyek létesítése éppen ebben a körzetben pirospontos tettnek minősültek. Ma azonban — és éppen ezért is — kétkedően vizslató szemek kereszttüzében bizonyosult be a színvonal, még úgy is, hogy a bírálatok szakmán belülről és kívülről is fel-felcsattannak stiláris és szemléleti egyoldalúságot kifogá­solva. Való, hogy az Iskola Galéria programjai egy fontos vonulatát mutatják be a hazai képzőművészetnek, nem terjesztve ki, nem szélesítve a más, újabb és újabb törekvések, stílusok és irányzatok felé a meghívásokat. Igaz az is, hogy az alkotók a figuratív hagyományok folytatói és az sem vitatható, hogy nem is mindegyik művésznek volt itt még módja munkáinak bemutatására azok közül, akik önmagukat e vonulathoz tartozónak tudják, vagy a szakirodalom sorolja őket oda. Dehát még ,,csak" évtizedes hagyo­mánya van az Iskola Galériának. A fővárosi kiállítási helyekben pedig nem bővelkedünk, noha 5—10 év alatt újabb és újabb alkotó generációk nőnek fel, jelentős életművek születnek és nem is csak ebben a körben. Aligha kérhető számon tehát — kiváltképp az Iskola Galériától — hogy az egész magyar művészeti horizontot átfogja. Erre még a kiállítási intézményeknek sincsen módja. A művészetszerető közönség okkal várja el, hogy a lehető legátfogóbb képet kapja a művészetről, de ezt csak folyamatosan és külön­böző kiállítási helyeken lehet megvalósítani. A bírálat szempontjai is dinamikusan változtak az utóbbi években. A válogatás elve a viszonyított vagy abszolút művészi színvonaltól kezdődően az új — vagy legalábbis e honban friss — törekvések bemutatását tartja fon­tosnak.Ez az elv a gyakorlatban azután többnyire két pólusának különböző arányú keveredésével nemegyszer hoz vitatható, ám nem érdektelen kiállítá­sokat. Talán ez is oka annak, hogy az utóbbi években mind az egyes kiállítá­sok profiljának kialakításában, mind a múzeumok gyűjtési körében, sőt tájegységek kiállítási arculatában az egyneműségre való törekvés, meghatá­rozott szemléleti körhöz való kötődés vált jellemzővé. Bízhatunk abban, hogy e gyakorlatban elkerülhető a stiláris és szemléleti kizárólagosság ve­szélye, hogy kialakul az esélyegyenlőség lehetősége az alkotók számára, hogy a művészi érték a nem szemléletidegen környezetben kiválik, figyelmet kelt, kulturális törekvéseket szolgál. A csepeli iskola egyedülálló abban, hogy aulája kiállítóterem, ahol rendszeresen láthatók egyéni kiállítások és kétéves rendszerességgel kollektív tárlatok. Az oda járó kisiskolások ilyenkor naponta több alkalommal kiállí­táslátogatók. Környezetükhöz szervesen hozzátartozik a képzőművészet, a kultúra. Nem csupán oktatási segédeszköz a kiállítás, amit látnak, vagy amit tanáraik vezetésével megérthetnek, hanem a művészet megismerése, fontos nevelési közeg. Az alkotásokkal való közvetlen és természetes kap­csolat az alkotást,mint magasrendű, nemes emberi tevékenységet helyezi el a gyermekek érzelmi és értelmi értékrendjében. A közvetlen és rendszeres 3

Next