Had dia Károly,i Pácser, Kőnig, Sarkadi, Lengyel, Tolvaly (Budapest, 1988)

Egy kiállítás keretei Hat felnagyított diakeret, fából, melyekben a kiállító művészekről készült dia­k szerepel s a kereteket a művészek megmun­kálják egy felkérésnek eleget téve, saját magukat, ill. a róluk készült képet körülvéve kompozíciójukkal... Ez az írás a kiállítás koncepciójának ill. tervének ismeretében, egy beszélgetés nyomán készül, a kiállítás helyének és idejének ismerete nélkül, a művek ismeretlenségében. A diakeretek az egyik résztvevő tulajdonát képezik s egy korábbi kiállításon szere­peltek, háromban a művész önarcképével, háromban egyéb, normál méretű diáival. A szituáció egy lehetséges értelmezése lehet, hogy barátairól akkor készíti el a felvételt, amikor „keretükkel” foglalkoznak, ekkor az alkotó a „két" keret között, munkájának befejezett „térében” őrződik meg a munka egy pillanatát megtestesítve, s a nézővel közösen, aki képletesen mellélép, egy kezdet­re, ill. egy hiányra lát rá, mely konkrétan lehet a korábbi kiállítás vagy azé az arcé, mely önarckép (volt és lesz)... Ekkor egy megmunkálatlan keretben a többi öttől egy kicsit távolabb megismétlődne az önarckép s egy korábbi jelenlét, egyúttal a koncep­ció „alakiságát is megőrizve. Az elképzelésben azonban más a koreográfia. A beszélgetésben elhangzottak szerint a kiállításon eltűnne, hogy kié a keret és kié az ötlet, azzal az elhatározással, hogy a szervező a többi művész munkájának ismerete nélkül készítené el a sajátját, barátai­nak ismeretében, intuíciójának engedelmeskedve, ugyanúgy, ahogy a róluk készített felvételkor teszi. Ekkor az arc mint kép és/ vagy a test fizikai léte kerül összefüggésbe a keret esztétikájával, riportfotó vagy művészkép, (vagy egyik sem) egy pillanat, me­lyet az anyag vesz körül. (Tolvaly Ernő: „Az idő az anyag grimasza. ) Nevek nem szerepelnének a művek mellett, csak a meghí­vón, ill. a katalógusban, az arc és alak, ill. a művek karaktere konfrontálódna a névvel s a személyek egymással. (v. ö.: Tolvaly arról ír, hogy egy festményen az aláírás összefüggésbe kerül a képi térrel, egy távolabbi asszociáció: Paolo Santarcangeli: A be­tűk mágiája c. könyve kapcsán : a név mágiája...) Ekkor a néző a koncepció és a képek epikai története, ill. annak hiánya közé kerül, nem ismerve a művész és barátai közti kapcsolatot, csak a hat kép egymás mellettiségét és egymás utániságát tapasztalja valamiféle hiányérzettel. (A „közös önarcképben mintha az is jelen lenne, hogy mások jelenléte bennünk sokszor saját identi­tásunkat kérdőjelezi meg, azzal a fenyegető képpel, hogy annak elérése másokét sértheti. A neoavantgardban jelenlévő közös in­spiráció utólag hiányérzetté vagy valamiféle rosszkedvvé alakul, s a nosztalgia olyasmire vonatkozik, ami az életé, de művészet lett belőle. A beszélgetésben is megfogalmazódó és benne elhangzott „önmagába visszatérő vonal — vízszintesen egy nyolcas — az ismert ismeretlenre tér vissza. Ahogyan a véletlen találkozásban jelen volt, hogy mindketten nemrég kerestük egy közös bará­tunkat, aki a kiállításra felkért művészek egyike, s akit egyikünk sem talált otthon, így jött létre a beszélgetés egy közeli presszó­ban, amely beszélgetés eredménye ez az írás is...) Visszatérve az írás egy előző fázisához. Azzal a korábbi hipotézissel vagy ötlettel élve, melyben megismétlődik a keret a képen belül (képben a kép, keretben a keret); ötletként felmerült a dobókocka a beszélgetésben, m­int olyan tárgy, melynek hat oldala van s a tér, ill. a véletlen szimbóluma lehet, ill. a­­társasjátéké (v.ö.: „Isten nem kockajátékos — mondta Einstein s ez hogyan ke­rül véletlen kapcsolatba a relativitáselmélettel, mint a tér és idő kapcsolatáról alkotott hipotézissel, a „mallarmé-i gondolatban : a végtelen a megtagadott véletlen...) A „képből kiemelve a keretet: a szervező művész saját munkájában a dobókocka hat pontja kerülhet a keretre vagy a képre, melyek mögött azokon mintegy keresztül tekint. Vagy a magyar kártya négy színe kerül a képre, mely keret: egy ismeretlen ászként. De túllépve az akkor elhangzott asszociációkon, belül nincs keret, s készülhet gitár is a keret­ből, mint ahogy az egyik alkotó teszi, egy zenei együttesre asszociálva talán. Kicsit a vásár színeire is gondolhatunk, elképzelve, hogy mit lehet kitalálni a koncepcióban, mint a mézeskalács-készítő, aki tükröt tesz munkája közepére, hasonló gyermeki öröm­mel talán, mint ahogy a vásár fiát fogadják. A térbe hajított dobókocka nem esik egyik oldalára sem, az lesz véletlen, hogy hat ol­dala van s a kimondás (kiállítás) egy pillanatában mindegyik egyenértékű. A beszélgetés képi reprodukciója az írás, hasonlóan pontatlan, mint egy színes képről készült nyomat, csak a kliséhez képest pontos. „Azaz, bár a korszak, mint műalkotás, csak álom, a történelemre való hatása még lehet igaz. Perneczky Géza tanulmá­nyának utolsó mondata legyen itt az utolsó előtti... Szabó J. Gábor Budapest, 1988. május 25.

Next