Juhász Sándor festőművész kiállítása (Pataky Galéria, Budapest, 1988)
JUHÁSZ SÁNDOR, A FESTŐ „ Vállalt út, bár még csak a legelején vagyok... ” - ott áll képei gyűrűjében, mutatja őket, mint a jelvényt. Különös ember. Szabad ember. Ragyog belőle a hit. Vékony, elszánt, nem látszik, hogy harminc éve végezte el a Főiskolát, s hogy csak öt éve robbant vissza a festéshez. Mintha most kezdené az ifjúságát. „Hiszem vakon, hogy ez jó út... Tudatosan Van Gogh-gal, Cézanne-nal, Gauguin-nel akartam folytatni, ifjúkori szerelmeimmel... Zászlóbontásnak tartom ezt az összegzést, küldetésnek... Visszaállítani a nagy művészetet eredeti jogaiba, ahol még az ég kék, a táj zöld... Festeni, vászonra, olajfestékkel... Úgy érzem, az absztraktok egy idő óta kifulladtak, üresek, egyformák, technikailag tökéletesek de lélektelenek... A festéknek mint anyagnak érzéki öröme maradt ki... Szenvednek a tubusban a festékek. ..Az új módszernek nevezett absztrakcióval embert nem lehet ábrázolni... Meg kell szagoltatni, ízleltetni a világgal a régi nagy festészet magasztosságát. .. Persze, ezek még csak tanulmányok első lépések a Jákob létráján... Nem egyszerűen feltöltődni, akkumulálódni, hanem készen állni, pőrén, minél pőrébben állni a natura előtt... Mindig van egy idő, amíg a vászon közel enged magához... Úgy látni a fát, mintha először találkoznál vele... ” Mint egy hitvalló. És fölmutatja a képeit, mint a tüneményt, mint a zászlót. Úgy érzem, ez az ember olyan közel került a természethez, hogy a bőrén érzi, az ujjai között Ránőttek a levelek, folyondárok liánozzák a testét, nem csak a kezével, lelkével, szemével fest, hanem a testével, egész bőrfelületével. A szerkezetében, zsigereiben mozdulnak a tájak, idegdúcaiban mocorog a fű, a falevél. Mintha benőtte volna a természet. Mint egy megszállott kísérletező, aki önmagán folytat kísérletet, teste a festészet, festékét lélegzik és falevelet eszik. Elvonul a Tisza távoli partjára, Mártélyra és a világot kizárva, bezárja magát a világba. Lát, ég, tapint, szagol, és visszajön lobogó képeivel. Hatalmas erővel jelennek meg a tájak. Mind mögött súly van. Valami aranysúly, mely a képet belső erejűvé avatja Ami nem kép, nem látvány, hanem ennek az embernek a belső súlya, miértje. Aztán ... kilebegnek a tájak. Ki a keretből, ki az ég nagy boltja alá. Elszállnak a fák. A nyárfák olyan könnyűek, mint az angyalszárnyak, talán Jákob angyalszárnyai. Mert az egész, a maga vaskos jelenvalósága mellett áttetsző. Citromzöldek, sárgák, violák, kékek és magasztos vörösek ... valóban az anyag természeti öröme árad. És mint valami lelki röntgenképen, áttetszik maga az ember, ahogy Madame Chauchat testén át a szerelem. És megjelennek az emberek. Önmaga Van Gogh-osan, leánya, zöld-kék-sárgában szintén a nagy mester hódolatában, az Öreg, „akin már átlátszik a lélek, átbillen a másik világba...” És valami mindent betöltően a test, a női test féloldalasan, gyönyörűen erős mellekkel, súlyos barna hajjal, tiszta test, anyag és álom. Törökös, erős szép arc, valahonnan, mintha Mezopotámiából származnék. S végül a Terasz hatalmas tablója Tíz nő mozdul, ragyog, ül, heverészik - maga az élet, maga a szerelem, a fürdőzés, a boldogság. Átvilágítva a csodálatosan sárga naptól, csak élnek és élnek és ragyognak a testek. Mi a festészet? Ma már nem tudom. Leonardo, Rembrandt, Breughel és az impresszionisták után megszerettem a Mondrianékat, Klee-t, Kandinszkit. Aztán jöttek tömegével az absztraktok, utóbb még a városokat is kifestették a p-artra. Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy Juhász Sándor nagy úton jár. Visszafelé az emberhez. Hogy meddig jut el? Az emberekig biztosan. Ahogy ő mondja a festő hivatásáról: „Neked valakik helyett nézni kell az égre... Mondjuk tízmillió ember helyett... ” GYURKOVICS TIBOR A mindszenti út Házakt