Károlyi Ernő festőművész gyűjteményes kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1988)
Ha valaki Károlyi Ernő munkásságáról mindössze tájképfestészetének ismeretében igyekszik véleményt és ítéletet alkotni, eme napjainkig ívelő két évtizednek homlokegyenest más tartalmú törekvéseit átfogó gyűjteményes tárlata láttán ugyancsak elcsodálkozhat és zavarba eshet. Ugyanaz a művész szól hozzánk a döntő többségében elvont, nonfiguratív nyelvezetű műveken keresztül, aki oly’ érzékletes módon — mondhatnók, ujjongó örömmel — számol be utazásainak természeti-táji élményeiről? A felvetett kérdésre — ha mégoly meglepő is — igennel válaszolhatunk. A stiláris ellentmondás látszólagos kibékíthetetlenségét az oldhatja fel a számunkra, ha mélyreható elemzéssel az előadási mód rokonítható jegyeit, a szín- és forma alakításnak csakis egyetlen kéztől származtatható vonásait állítjuk vizsgálódásunk középpontjába. Ezek pedig — mint a gazdagon és árnyaltan kezelt kolorit, vagy a képi és természeti formák egzakt kijelölése a képsíkon, valamint a szemlélődő lírai töltésű alkotói indíttatás — minden esetben érzékelhetőek mindannyiunk számára. Csak a tartalom, a téma vonatkoztatásai mások a művész tájképfestészete, avagy elvont táblaképei esetében. Eddigi életművének mégis utóbbi vonulatát érzékelhetjük döntő fontosságúnak, ihletettségben felfokozottabbnak, problémafelvetésekben és megoldásokban izgalmasabbnak. Talán, mert ennek a terréniumában nem köti meg a látvány fantáziája szabad alakításának folyamatát? Pszichikailag elengedettebbé, ösztönösebbé — s így esztétikai szempontból igazmondóbbá — erősödhet alkotói képzelete? Mindezek eldöntése a művészetpszichológia feladata lehet. Mindenesetre, az elmúlt két évtized belső fejlődési konzekvenciái és az itt látható eredmények Károlyi Ernő útválasztásának helyességét látszanak igazolni. E művészi életútnak már az elejei történelmi determináltsága következtében s az akkori hibás művészetpolitika elvárásainak szorító béklyói nyűgében — szinte áthatolhatatlan akadályokkal volt terhes. Csoda már az is, hogy Károlyi Ernő nem bukott el, nem vérzett el művészi küldetése tekintetében, mint igen sok tehetséges kor- és évfolyamtársa. De létalapot teremtő rajztanárként sem vált „vasárnapi” festővé. Lassú érlelődéssel, biztos és nyugodt belső fejlődéssel szinte fokról-fokra gyarapodott életművének az a döntő és fontos ágazata, melynek kiérlelt darabjai már a jelenidő műalkotásai — az utóbbi fogalom teljesítmény-értelmében. Az egykori Kmetty-, Berény-, Pór Bertalan és Szőnyi István-tanítvány főiskolai mestereitől nemcsak szakavatott stúdiumokban, hanem sokrétű esztétikai-szellemi nevelésben is részesülhetett. Kmetty mester szerkezetességre irányuló képi gondolkodásmódja — hol erőteljesebben előbukkanva, hol rejtőzködve — ma is egyik kompozíciós éltető eleme Károlyi piktúrájának. A sokszor árnyaltan, halkítottan alakított kolorit talán Berény Róberttől és Szőnyi Istvántól nyert örökség. A néha indulatosabb fogalmazásra, a gyakran élesebb disszonanciát teremtő formaütközések merészségére Oskar Kokoschka adhatott példát az ötvenes évek elején pályakezdő fiatal művésznek. Mindezek a tanulságok azonban nem stiláris hatásban jelentkeztek annak idején. Károlyi Ernő ugyanis korai időszakában érzékeny és tört fényű kolorittal, valőrökben gazdag posztimpresszionista tájakat, csendéleteket, életképeket festett, amelyeket elsősorban bensőséges lírai hangvétel és artisztikum jellemzett. Stílusváltás nélkül, de konzekvens előrehaladással épült be festészetébe először Picasso és Braque, TENGERPARTON, 1971