X. Országos Kerámia Biennálé (Pécsi Galéria, Pécs, 1988)

ból fakadó formai kötöttségek nem béklyózták a modern művészetre friss szellemmel reagáló keramikusokat. A modernizmus parttalansága e műfajban juthatott érvényre elsőként, nem kis mértékben a főiskolán tanító Gádor Ist­vánnak és Borsos Miklósnak köszönhetően. Később ezt az élcsapat szerepet a textilművészet vállalta magára, addig míg az újdonság varázsával hatott és ez egyúttal kellő mozgatóerőt jelentett. Az első Országos Kerámia Biennálé 1968-as indítása óta eltelt két évtized során kialakult egy természetes ge­nerációs tagolódás, egy nagyarányú létszámbeli felfutás és egy igencsak nagyfokú differenciálódás. A kezdeteket jószerivel a nagy triász Gádor-Gorka-Kovács Margit munkássága fémjelezte, a biennálén mindhárman letették névjegyüket. Erőteljesebben Gádor István, aki tanítványok egész során keresztül még elevenebbé tette jelenlétét a magyar kerámiaművészetben. Az első időkben a bienná­lén is a tanítványok vitték a vezető szerepet, amit később a Schrammel Imre nevével fémjelzett irányzat vett át tőlük. Ő képviseli ugyanis legmarkánsabban a kísérletező, újat kereső, a világra odafigyelő irányt, az anyaggal való szem­besülés, a forrásokhoz való visszatérés, annak frissítő ha­tásától való megtermékenyülés igényét. Szüksége van erre a frissességre az igencsak képlékeny anyaggal szem­besülő kerámia mívességnek, mert könnyű zsákutcába ke­rülni, ha valaki a saját lehetőségeit meghaladó feladatra vállalkozik. Téviránynak tekinthető pl. a szobrászat, vagy festészet területére történő könnyelmű kalandozás, ami­kor más kifejezőeszköz adekvát szerepkörét felvállalva könnyed eleganciával akar valaki úgymond veretes mon­danivalót kifejezni. A közízlésnek tett kedvezmények han­gos sikere után azonban már igencsak nehéz a határt megvonni plasztikai kifejeződés és korongolt esetleges­ség, tényleges érzelem és érzelgősség, kifejező gondolati gazdagság és üres semmitmondás között. Nehéz a valós értékrendet érzékelni. A másik véglet, az anyag brutali­tását hirdető irányzatra is egyértelműen vonatkoztatható e megállapítás, ha a durva anyagszerűséget öncélúan feti­sizálja. Áttekintve a biennálék húszéves történetét, igazolva lát­szik az eredendő szándék helyessége, lehetőséget terem­teni a közös szereplésre, vállalva a megmérettetést is egyúttal, feltárni új értékeket, összehasonlíthatóvá tenni rokon célokat és eredményeket, bemutatni egyúttal e mű­fajban rejlő számtalan kifejezési formát és a felhasznál­hatóság sokféleségét. A biennálén egyébként az ipari és szaniterárut leszámítva valamennyi, az agyagművesség kategóriájába sorolható kerámia és porcelán - használati tárgy, vagy elem és dísztárgy - szerepeltethető. A rész­vétel önkéntes jellegű, tehát ki-ki maga döntheti el, részt kíván-e venni, van-e olyan bemutatandó munkája, amely nyilvánosságot követel. Vállalva természetesen a zsűri elő­zetes szelektáló bírálatát. A résztvevők száma a dolgok természetéből fakadóan hullámzóan változó, átlagosan minden negyedik-hatodik keramikus vett részt alkalman­ként. Mindössze négyen vannak, akik valamennyi eddigi biennálén részt vettek: Fürtös György, Németh János, Schrammel Imre és Szekeres Károly. Nevüket a díjazottak között is felfedezhetjük. A jubileumi tizedik kiállítás alkalmából külön tárlat kere­tében kerülnek egymás mellé húsz év díjazott munkái (nagyrészük a pécsi múzeum modern kerámiagyűjtemé­nyéhez tartoznak), ezáltal a visszatekintés lehetőségét te­remtve meg, egyfajta sajátos összegzést nyújtva. ROMVÁRY Ferenc Today it is an unquestionable fact in the history of art that in 1968 the exhibition of modern Hungarian ceramics held in Pécs had the impact of a striking revelation by vir­tue of its novelty. The 1st Country-wide Biennial of Cera­mics earned general professional recognition and achiev­ed resounding success among the public as well. The visitors entering the exhibition-hall (now the large hall of the Csontváry Museum) could not help applauding probably feeling the same urge as the audience of the theatre when the curtain rises and reveals the gorgeous scenery to the sight after the overture. The immediate cause of the enthusiastic applause, however, was not the “performance” enacted in the exhibition-halls but rather the “play” itself i.e.: the assemblage of the exhibits. In short the “leading character” was contemporary Hungarian ceramics. Was it perchance the increasing independence of a new genre and the magic of novelty that motivated the concurrence of profession - audience - critics and the rather uncommon concord of responses? It is a positive fact that traditionally fine arts have had predominance in

Next