X. Országos Kerámia Biennálé (Pécsi Galéria, Pécs, 1988)
ból fakadó formai kötöttségek nem béklyózták a modern művészetre friss szellemmel reagáló keramikusokat. A modernizmus parttalansága e műfajban juthatott érvényre elsőként, nem kis mértékben a főiskolán tanító Gádor Istvánnak és Borsos Miklósnak köszönhetően. Később ezt az élcsapat szerepet a textilművészet vállalta magára, addig míg az újdonság varázsával hatott és ez egyúttal kellő mozgatóerőt jelentett. Az első Országos Kerámia Biennálé 1968-as indítása óta eltelt két évtized során kialakult egy természetes generációs tagolódás, egy nagyarányú létszámbeli felfutás és egy igencsak nagyfokú differenciálódás. A kezdeteket jószerivel a nagy triász Gádor-Gorka-Kovács Margit munkássága fémjelezte, a biennálén mindhárman letették névjegyüket. Erőteljesebben Gádor István, aki tanítványok egész során keresztül még elevenebbé tette jelenlétét a magyar kerámiaművészetben. Az első időkben a biennálén is a tanítványok vitték a vezető szerepet, amit később a Schrammel Imre nevével fémjelzett irányzat vett át tőlük. Ő képviseli ugyanis legmarkánsabban a kísérletező, újat kereső, a világra odafigyelő irányt, az anyaggal való szembesülés, a forrásokhoz való visszatérés, annak frissítő hatásától való megtermékenyülés igényét. Szüksége van erre a frissességre az igencsak képlékeny anyaggal szembesülő kerámia mívességnek, mert könnyű zsákutcába kerülni, ha valaki a saját lehetőségeit meghaladó feladatra vállalkozik. Téviránynak tekinthető pl. a szobrászat, vagy festészet területére történő könnyelmű kalandozás, amikor más kifejezőeszköz adekvát szerepkörét felvállalva könnyed eleganciával akar valaki úgymond veretes mondanivalót kifejezni. A közízlésnek tett kedvezmények hangos sikere után azonban már igencsak nehéz a határt megvonni plasztikai kifejeződés és korongolt esetlegesség, tényleges érzelem és érzelgősség, kifejező gondolati gazdagság és üres semmitmondás között. Nehéz a valós értékrendet érzékelni. A másik véglet, az anyag brutalitását hirdető irányzatra is egyértelműen vonatkoztatható e megállapítás, ha a durva anyagszerűséget öncélúan fetisizálja. Áttekintve a biennálék húszéves történetét, igazolva látszik az eredendő szándék helyessége, lehetőséget teremteni a közös szereplésre, vállalva a megmérettetést is egyúttal, feltárni új értékeket, összehasonlíthatóvá tenni rokon célokat és eredményeket, bemutatni egyúttal e műfajban rejlő számtalan kifejezési formát és a felhasználhatóság sokféleségét. A biennálén egyébként az ipari és szaniterárut leszámítva valamennyi, az agyagművesség kategóriájába sorolható kerámia és porcelán - használati tárgy, vagy elem és dísztárgy - szerepeltethető. A részvétel önkéntes jellegű, tehát ki-ki maga döntheti el, részt kíván-e venni, van-e olyan bemutatandó munkája, amely nyilvánosságot követel. Vállalva természetesen a zsűri előzetes szelektáló bírálatát. A résztvevők száma a dolgok természetéből fakadóan hullámzóan változó, átlagosan minden negyedik-hatodik keramikus vett részt alkalmanként. Mindössze négyen vannak, akik valamennyi eddigi biennálén részt vettek: Fürtös György, Németh János, Schrammel Imre és Szekeres Károly. Nevüket a díjazottak között is felfedezhetjük. A jubileumi tizedik kiállítás alkalmából külön tárlat keretében kerülnek egymás mellé húsz év díjazott munkái (nagyrészük a pécsi múzeum modern kerámiagyűjteményéhez tartoznak), ezáltal a visszatekintés lehetőségét teremtve meg, egyfajta sajátos összegzést nyújtva. ROMVÁRY Ferenc Today it is an unquestionable fact in the history of art that in 1968 the exhibition of modern Hungarian ceramics held in Pécs had the impact of a striking revelation by virtue of its novelty. The 1st Country-wide Biennial of Ceramics earned general professional recognition and achieved resounding success among the public as well. The visitors entering the exhibition-hall (now the large hall of the Csontváry Museum) could not help applauding probably feeling the same urge as the audience of the theatre when the curtain rises and reveals the gorgeous scenery to the sight after the overture. The immediate cause of the enthusiastic applause, however, was not the “performance” enacted in the exhibition-halls but rather the “play” itself i.e.: the assemblage of the exhibits. In short the “leading character” was contemporary Hungarian ceramics. Was it perchance the increasing independence of a new genre and the magic of novelty that motivated the concurrence of profession - audience - critics and the rather uncommon concord of responses? It is a positive fact that traditionally fine arts have had predominance in