Paulikovics Iván szobrászművész kiállítása (Dorottya utcai Galéria, Budapest, 1988)

A Széchenyi Döblingben nem emlékmű. A ka­rosszékbe kényszerített teremtő szellem, a nagy generátor pusztulásának ilyen groteszk lá­tomását egy emlékmű sem viseli el, legfeljebb egy Széchenyi-házioltár magán-mementónak. Mégis ez a szobor lett Paulikovics munkásságá­ban egy új folyamat kezdete, amit a mai emlék­műre való felkészülésnek nevezhetünk, most már nem is elsősorban formai-szakmai, hanem szemléleti, gondolati, érzelmi akkumulációnak Mert bár a szüntelenül dolgozó, céltudatos Paulikovics Iván a közelmúltban mutatta be a Stúdió Galériában hozzávetőleg ötévi mun­kájának eredményét. A kiállítás egyúttal bú­csúvétel volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­tól, természetes kiválás a számára már koráb­ban lazuló kötelékből. Kinőtt a Stúdióból, mos­tantól már papírforma szerint is felnőtt szob­rászként kezelendő. Ez ugyan igazából már a Széchenyi Döblingben című szobra óta eldőlt: azt a szobrot egy magabiztos, alaposan felké­szült, szellemében érett művész csinálta. A szobor kivételes feltűnést keltett. Egy Stúdió­kiállítás zajából emelkedett ki, mégis képes volt maga körül rendet vágni és megálljt paran­csolni. Paulikovics minden Stúdió-kiállításon részt vett, és - emlékezzünk csak vissza - már leg­első, pályakezdő munkái is ki tudtak szólni a for­gatagból, hol szemtelen humorukkal, hol kihe­gyezett ellentétekre épülő hatásukkal, szinte ir­ritálóan intenzív jelenlétükkel. De ami a legfon­tosabb: az ötlet- és geg-áradat közepén kivétel nélkül mindig plasztikai-formai eszközökkel vágták ki a teret és levegőt maguk körül. Pauli­­kovicsnak az a szándéka, hogy így akarjon ha­tást elérni, önmagában sem akármilyen elhatá­rozás; az évezredes mesterség örökségének birtokbavétele, a többek szerint kiszikkadó ha­gyomány vállalása súlyos program, rossz kons­telláció esetében béklyóvá is lehet. Rövid távon pedig bizonyos elszigetelődéshez vezet, mert az ilyen szobrász nem úszhat mutatós papírha­­jón a fecsegő felszín áramlatában. Igaz, ennek - ha stabil értékekről és karakterekről van szó - a majdani célokat és reményeket illetően nincs jelentősége, csak nehezebb és kemé­nyebb a küzdelem. A Széchenyi-szobor volt Paulikovics döntésé­nek és tehetségének első igazi, nem váratlan, nem meglepő, hanem szükségszerű igazolása. A Széchenyi-sors irgalmatlan drámáját így látni, és azzá a sűrű, sokértelmű látomássá formálni, amivé lett­­ az alkotói kegyelem ritka pilla­nata. Széchenyi István a magyar szobrászatban eddig a legjobb esetben portré volt, de inkább a „legnagyobb magyar" méltóságteljes, nemes tartást öltő sztereotípiája, valamely nevezetes tevékenységének jól-rosszul megragadott attri­bútumával - egyszóval: az emlékmű-szobor szkémája. A köztudat is jobbára csak ennyit bírt el Széchenyiből. Hogy talán Paun­kovicsot a zuhanó test, a már halott agy kontrollja nél­küli széttartó reflexmozgások, az életösztön (vagy halálfélelem) utolsó mozdulatai ragadták meg, és nem Széchenyi sorsának beteljesü­lése - ami nagyon valószínű, mivel elsősorban szobrász -, az a mi szempontunkból mindegy. A vízió tökéletesen egybevág a Széchenyi-vég­­zettel. 1982 Stúdió Galéria, Budapest Dömösi Galéria, Dömös (Stefanovits Péterrel) 1983 Forradalmi Múzeum, Szombathely 1953 december 24-én született Budapesten IVÁN PAULIKOVICS 1953 geboren am 24. Dezember in Budapest 1980 Béke Művelődési Ház, Inota (Sáfár Pál Gábor­ral) Csoportos kiállításokon részt vett Teilnahme an Gruppenausstellungen 1979 Stúdió ’79, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­nak kiállítása, Pécsi Galéria, Pécs VI. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Galé­ria, Pécs 1980 Stúdió ’80, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­nak kiállítása, Dél-Balatoni Művelődési Központ, Siófok 1981 Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója, Műcsar­nok, Budapest a KISZ X. kongresszusa tiszteletére rendezett kiállítás, Vigadó Galéria, Budapest 1987 Kortárs Magyar Képzőművészet, Műcsarnok, Budapest program szerint mindig műhelymunkába mé­lyülő szobrász sok kisméretű plasztikát készí­tett - többizben díjazottja is volt a Pécsi Kis­plasztikai Biennálénak -, eddigi munkáit együtt szemlélve látható, ezek nem mindig igazi kis­plasztikák. A méreteik szerint igen, de formai je­gyeik egyre inkább a monumentális felé mutat­nak, noha nem tekinthetők monumentális mű­vek terveinek. Csírájában majd mindegyikben benne van a nagyléptékű szobor - ha úgy tet­szik, az emlékmű - lehetősége. Foglalkoztatja a különböző léptékek plasztikai rendbe állított vi­szonyítása, a fojtott nyugalmú, feszesen mintá­zott figurák ellentétes mozgása, általában az el­lentétek minden fajtája érdekli. Szobrainak leg­fontosabb eleme éppen az ellentétek között áramló feszültség; teret, formát, expressziót a láthatók közötti rejtve-láthatóval teremt, ami­vel utat nyit a gondolattársításoknak is, s mert az ellentétek ilyesfajta kiélezése a groteszk lényege, lappangva vagy teljesen nyíltan, gro­teszk is. Állandóan skálázik az emberi arccal, a jellem-portrétól az álarcig, a mereven feszülő nem-változótól a bronzba öntött pillanatfelvéte­lig Hogyan lesz mindebből monumentális mű? Emlékmű - amiről a nem ok nélkül kesernyés szakmai közéletnek általában az akadémizmus, az „N. N. portrédomborműve az x.-i általános is­kola előcsarnokában”, a lakótelepi térplasztika vagy ivókút, a temetőszobrászat, a nyilvános és zártkörű pályázatok vizipóló-mérkőzései, epés kritikák - ha egyáltalán ilyen elhangzik, és meg­hiúsult remények jutnak az eszébe -, és nem az, hogy csakugyan: az emlékmű voltaképpen egy érdekes és nagy feladat. Hogy fontos törté­nések, nagy személyiségek létezésének nyo­mát és hatását, az emlékét a mindenkori közös tudatban élő erővel megidézni azért nem akár­milyen dolog. És úgy látszik, hogy az emberi­ségnek szüksége is van rá, különben miért állí­tottak volna évezredek óta mindig olyan szob­rokat, bálványokat, építményeket és jeleket, amelyek a közös gondolatot valamiképp meg tudták testesíteni, s amelyeket a közakarat, de legalább is az egyetértés hívott létre. A szobrász akkor tud monumentális szobrot csinálni, ha hozzájut egy feladathoz, jó monu­mentális szobor megcsinálására meg akkor le­het reménye, ha a feladat az alkatára szabott. Paulikovics Iván az elmúlt években több megbí­zást kapott, megkezdhette monumentális kész­ségeinek kibontását. Lépésről-lépésre haladva kipróbálta a fogalmi tartalmú szobor, a szimbó­lum, majd a klasszikus portré feladatait, és már az első igazi összegezést is felkínálta a Karinthy Frigyes-szobor: a jellem-portré, a különböző léptékek és nézőpontok viszonylagossága, egymásra utalása és egymást taszítása, a for­mai és gondolati ellentétek kifeszítése, de külö­nösen a groteszk egyszerre és kényszerítően kell ehhez a szoborhoz, másként hozzá sem le­het nyúlni. És mindezek birtokában is könnyen lehet, hogy mégis kisiklik a szobrász kezéből a rendkívüli géniusz senkihez sem hasonlítható egyénisége, és huszadik századi irodalmunk egyik csodája, a Karinthy-életmű világának megidézése. Paulikovics Iván keményen meg­­küzdött a Karinthy-szoborért. Az eredmény olyan emléktér lett, amely a városi forgatag szé­lén állítja meg a megkettőzött portré meghök­kentő látványával az arrajárót, ahol „Én és Én­ke” huzakodik egymással, a koponya földi birto­kosa járkál a koponya deformált oszlopon álló képmása körül, bús örömmel nyugtázza, hogy belőle is szobor lett, a szoborfej feszeng, mit keresek én egy oszlop tetején - inkább olvas­sátok el, amit írtam nektek, rátok fér! Igen­­ ránk fér, jobban, mint valaha. Paulikovics Iván szerencsés művésznek mondható, eddig minden fontos dolog időben történt meg vele, késleltetés, üresjárat és pan­gás eddig nem volt alkotói sorsában, lehet, hogy a szerencséje valójában az állandó ké­szenlét potenciális erejének megnyilvánulása. S ha az, akkor ez a jó jövő jele is. ABA-NOVÁK JUDIT Ivan Paulikovics hat vor nicht allzu langer Zeit in der „Studio Galerie” die Arbeiten der letzten fünf Jahre vorgestellt. Damit nahm er gleichzeitig Abschied vom Studio „Junger Künstler” - ein natürlicher Austritt aus Bindun­gen, die sich schon früher gelockert hatten. Er wuchs über den Rahmen des Studios hinaus: von nun an hat man ihn als souveränen Bild­hauer zu bepatrachten. Dieses hatte sich bereits bei seiner früheren Arbeit „Széchenyi in Döbling" entschieden. Diese Plastik zeugt von einem selbstbewusten Künstler mit großer Reife und eigener künstlerischer Linie. Diese Plastik hat großes Aufsehen erregt. Sie hob sich aus dem Rauschen einer „Studio-Ausstel­lung” heraus, indem sie den Betrachter durch ihr neues Bild bezwang. Paulikovics nahm an jeder „Studio-Ausstel­lung” teil und doch - erinnern wir uns an seiner Frühwerke-, stach er schon dort aus der Allge­meinheit heraus, sei es durch frechen Humor, durch zugespitzte Gegensätze hervorgerufene Effekte, die von einer fast irritierenden Intensi­tät sind. Das Wichtigste dabei ist, daß die Fülle der Ideen und Gags sich nicht verselbständigt, sondern in das plastische Werk einfließt; Raum und Luft werden durch plastische Mittel ge­schaffen. Die Absicht Paulikovics mit diesen Mitteln seine Wirkung zu erzielen, ist kein leichter Entschluß, den vertrockneten Tradi­tionen dieses Jahrtausende alten Berufes zu folgen ist - nach Meinung anderer - eine schwere Aufgabe, die leicht in eine Sackgasse führen und zu einem Gefängnis werden kann. Auf kurze Sicht führt dies zu einer bestimmten Isolation, denn ein solcher Bildhauer kann kaum in einem schillernden Papierschiffchen an der geschwätzingen Oberfläche des Stro­mes schaukeln. Aber wenn wirkliche Werte und Charaktere vorhanden sind - hat alles im Hinblick auf spätere Ziele und Hoffnungen keine Bedeutung- wird aber der Kampf schwerer und härter. Die „Széchenyi"-Plastik war die erste Bestäti­gung seiner Begabung; diese kam jedoch nicht unerwartet, sondern war logische Folge seiner Entwicklung. Die Eingebung, die es dem Künst­ler ermöglichte das unerbittliche Drama des Széchenyi-Schicksals glaubhaft darzustellen, entspringt seltenen Moment der schöpferi­schen Gnade. István Széchenyi war bis heute in der unga­rischen Plastik bestenfalls ein Portrait oder der Stereotyp des würdevollen, sich edelgehalten­habenden „größten Ungarns” - mit einem Wort: war das Schema des Denkmals. Dieses Schema war Abbild des gesellschaftlichen Be­wußtseins. Was Paulikovics ergriffen hat - der fallende Körper, die Reflexbewegungen ohne Kontrolle des toten Genhirns oder die letzten Zuckungen des Lebensinstinkts (oder Tode­sangst) und nicht die Erfüllung Széchenyi’s Schicksals - was für den Bildhauer Paulikovics sehr wahrscheinlich ist, spilt letztendlich keine Rolle: diese Darstellung ist mit dem Széchenyi- Schicksal adäquat. Der Széchenyi in Döbling” ist kein Denkmal. Ein Denkmal wäre nicht in der Lage das Schicksal des in die Knie gezwunge­nen Reformator-Geistes auf so groteske Weise darzustellen, sondern eignete sich nur als Szé­­chenyi-Privataltar, als Hausmemento. Trotzdem bildet diese Plastik in Paulikovics’s Schaffen den Anfang einer neuen Etappe, den wir als Vorbereitung des modernen Denkmals auffassen können; nicht in erster Linie in formal beruflicher Hinsicht, sondern durch die Akku­mulation geistig, emotionaler Aspekte. Der ständig nach 2 sielbewußtem Programm arbeitende Bildhauer Paulikovics hat bereits mehrere Kleinplastiken hergestellt - des öfte­res war er Preisträger der Kleinplastikbienale in Pécs. Doch wenn man diese Arbeiten betrach­tet, fällt auf, daß sie keine richtigen Kleinplasti­ken sind. An der Giöße gemessen, sind sie es zwar, aber ihre formalen Merkmale deuten im­mer mehr auf die monumentale Plastik hin, ob­wohl sie doch nicht als Entwürfe monumentaler Plastik betrachtet werden können. Die Möglichkeit einer Großplastik - wenn wir wollen, eines Denkmals - steck in jeder. Es beschäftigen ihn die plastische Ordnung ver­schiedenen Größendimensionen, die entge­gengesetzte Bewegung straf geformter Figuren spannungsvoller Ruhe. Der wichtigste Baustein seiner Plastiken ist die Spannung zwischen den Gegensätzen; Raum, Form und Ausdruck ent­stehen durch das Unsichtbare im Sichtbaren, damit ist auch der Weg für Assoziationen geöff­net. Da die Konfrontation der Gegensätze das Wesen der Groteske ausmacht, sind Pauli­kovics’s Figuren versteckt oder offen grotesk. Er formt ständig Etüden mit dem menschlichen Gesicht, vom Charakterportrait bis zur Maske, von dem steifgespannten Unverändlichen bis zur in Bronze gegossenen Momentaufnahme. Wie wird aus all dem ein monumentales Werk? Ein Denkmal - bei dem das Fachpublikum nicht ohne Grund den Akademismus, das Portraitre­­lief von „N. N. in der Vorhalle der Grundschule in X”, Neugebietsplastik oder - Trinkbrunnen, Friedhofbildhauerei; Wasserballspiele der öf­fentlicher oder geschlossenen Ausschreibun­gen, Kritiken mit Galle (wenn Überhaupt Kriti­ken geschrieben werden), zerstörte Hoffnun­gen assoziiert; und nicht, daß ein Denkmal eine große und interessante Aufgabe ist, das an Spuren, Wirkungen wichtiger Geschehnisse, großer Persönlichkeiten erinnert. Es scheint, daß die Menschheit Figuren, Götzen, Bauten und Zeichen aufgestellt haben, die das gemein­same Denken verkörpern konnten, die vom ge­meinsamen Wollen oder zumindest vom ge­meinsamen Einverständnis ins Leben gerufen wurden. Der Bildhauer kann ein monumentales Werk schaffen, wenn er zu einer Aufgabe kommt, die auf ihn zugeschnitten ist. Ivan Pauli­kovics hat in den Vergangenen Jahren mehre­ren Aufgaben bekommen; so konnte er seine bildhauerischen Fähigkeiten für die Großplastik entfalten. Schritt für Schitt experimentierte er mit Plastik abstrahierten Inhalts, mit Symbolen und löste die Aufgaben des klassischen Port­raits und bot die erste richtige Zusammenfas­sung dieser Kriterien mit dem „Karinthy Fri­gyes” - Denkmal an: Charakterportrait, die Re­lativität und das Sicheinanderbedingen der verschiedenen Maße und Sichtpunkte beson­ders die Groteske. All diese Kriterien muß man berücksichtigen, um die Figuren verstehen zu können. Auch wenn diese Kriterien vorhanden sind, ist es mörglich, daß der Bildhauer die Kontrolle über das Werden der Figur verliert. Das Individum dieser außergewöhnlicher Bega­bung, die Welt des Karinthy-Lebenswerkes, dieses Wunder der ungarischen Literatur des 20. Jahrhunderts sind für einen Bildhauer eine große Herausforderung. Ivan Paulikovics hat um dieses Karinthy-Denkmal hart gekämpft. Das Ergebnis ist ein Ort geworden, der am Ran­de der großstädtischen Hektik den Menschen mit dem verblüffenden Anblick des verdoppel­ten Portraits zum Stehenbleiben zwingt: wo „Ich und Ichen" miteinander kämpft, der irdi­sche Besit zer des Schädels geht um das auf einer deformierten Säule stehende Bild des Schädels, und mit trauriger Genugtuung nimmt er wahr, daß auch er Denkmal geworden ist. Das Portrait ist verlegen: Was suche ich auf einer Säule - ihr sollt lieber lesen, was ich geschrieben habe, ihr habt es nötig! Ja, wir haben es nötig, mehr als je! Ivan Paulikovics kann glücklich genannt wer­den, bis jetzt ist mit ihm jede wichtige Sache zur rechten Zeit Wirklichkeit geworden, Verspä­tung und Leerlauf gab es in seinem schöpfe­rischen Leben nicht. Wahrscheinlich ist dieses Glück in Wirklichkeit der ständigen Bereitschaft seiner potentiellen Kraft zu verdanken. Und wenn es so ist, ist das auch Zeichen der glück­lichen Zukunft. JUDIT ABA-NOVÂK PAULIKOVICS IVÁN 1968-72 a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimná­zium kerámia szakán tanul 1972-77 a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán folytatja tanulmányait. Mestere: Somo­gyi József volt 1977-78 művésztovábbképzés a moszkvai Szurikov In­tézetben 1983, 84 részt vesz a nagyatádi Faszobrász Szimpozion Híd-programjában 1984, 86 a siklósi Kerámia Alkotótelepen dolgozik 1984-től minden nyáron tanít a zebegényi Szőnyi István Szabadiskolában Önarckép Selbstbildnis, 1988 1968-72 Besuch das Gymnasium für Bildende- und Angewandte Kunst, in Keramikklasse 1972-77 Studium an der Hochschule für Bildende Kunst bei Somogyi József 1977-78 Stipendium für künstlerische Weiterbildung im „Institut Surikov” in Moskau 1983- 84 Teilnahme am Program „Brücke” des Sympo­sions für Holzplastik in Nagyatád 1984- 86 Arbeiten in der Künstlersiedlung in Siklós 1984 Professor der Sommer- Volkshochschule „Sző­nyi István” in Zebegény Önálló kiállításai Einzelausstellungen 1984 József Attila Művelődési Központ, Makó (Lóránt Zsuzsával) 1985 „Fejek”, Vármúzeum, Dunaföldvár (Varga Amár Lászlóval) Híradástechnikai Anyagok Gyára, Vác (Táncos Lászlóval) Horváth Endre Galéria, Balassagyarmat 1986 Stúdió Galéria, Budapest „Ablakok", Bartók '32 Galéria, Budapest (Lóránt Zsuzsával, Táncos Lászlóval, Varga Amár Lász­lóval) Kuny Domokos Múzeum, Tata (Táncos László­val) „Tíz szobor, tíz grafika", SZOT Oktatási Intézet, Balatonfüred (Táncos Lászlóval) SZOT Oktatási Intézet, Balatonfüred (Táncos Lászlóval) 1987 Rideg Sándor Művelődési Ház, Budapest Kernstok Terem, Tatabánya Művelődési Központ Kisgalériája, Szentes Helyőrségi Művelődési Ház, Nagyoroszi SZOT Oktatási Intézet, Balatonfüred XI. kerületi szobrászok és grafikusok kiállítása, Bartók '32 Galéria, Budapest III. Országos Portrébiennálé, Hatvani Galéria, Hatvan VII. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Ga­léria, Pécs XI. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Nógrádi Sándor Múzeum, Salgótarján XXII. Szegedi Nyári Tárlat, Móra Ferenc Mú­zeum, Szeged 1982 Országos Képzőművészeti Kiállítás, Műcsar­nok, Budapest Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója, Műcsar­nok, Budapest „Emberi környezetért”, Vigadó Galéria, Buda­pest a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának egyedi rajz- és kisplasztikai kiállítása, Megyei Művelő­dési Központ, Tata 1983 a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza alapításá­nak 10. évfordulója tiszteletére rendezett kiállí­tás a Szovjetunióban járt művészek alkotásai­ból, Szovjet Kultúra és Tudomány Háza, Buda­pest Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója, Műcsar­nok, Budapest Vili. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Ga­léria, Pécs XXX. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Mú­zeum, Hódmezővásárhely 1984 Országos Képzőművészeti Kiállítás ’84, Mű­csarnok, Budapest Stúdió ’84, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­nak kiállítása, Budapesti Nemzetközi Vásár 23. pavilonja, Budapest Georgi Dimitrov tiszteletére rendezett centená­riumi kiállítás, Budapest Galéria, Budapest Vázlatpályázat a 40 Alkotó Év kiállításra, Bartók ’32 Galéria, Budapest „Magyar Művészek” vándorkiállítás Ausztriában a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának vándor­­kiállítása Csehszlovákiában 1985 „40 Alkotó év”, Jubileumi kiállítás, Műcsarnok, Budapest Válogatás a „40 Alkotó év” kiállítás anyagából, Manyezs, Moszkva Stúdió ’85, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­nak kiállítása, Ernst Múzeum, Budapest V. Országos Portrébiennálé, Hatvani Galéria, Budapest IX. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Galé­ria, Pécs 1986 Stúdió '86, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­nak kiállítása, Budapesti Történeti Múzeum, Bu­dapest XXV. Szegedi Nyári Tárlat, Móra Ferenc Mú­zeum, Szeged Zeitgenössische bildende Kunst aus Ungarn, Galerie Künstler, München „Önarckép", Budapest Galéria Lajos Utcai Kiállítóterme, Budapest „Tisztelet a Mesternek”, a Szőnyi István Sza­badiskola tanárainak kiállítása, Szőnyi István Múzeum, Zebegény a DUNAPART Alkotóközösség kiállítása, Kunst­halle, Tübingen 1988 Országos Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest EXPOARTE, Fiera Internazionel dell 'Arte Figu­rative, Bari a DUNAPART Alkotóközösség kiállítása, Caso­­na dello Sport de PTT, Róma Díjak Presse 1980-83 Derkovits-ösztöndíj 1981 Nívódíj, a Derkovits ösztöndíjasok éves beszá­molóján 1982 a Vas Megyei Tanács Derkovits-díja 1983 a KISZ KB különdíja a Vili. Országos Kisplaszti­kai Biennálén Pálya-díj a nagyatádi Faszobrász Szimpozion Híd-programjának pályázatán 1984 a Római Magyar Akadémia három hónapos ösz­töndíja 1986 SZOT-ösztöndíj a KISZ KB különdíja a Stúdió ’86 kiállításon 1987 a Nógrád Megyei Tanács díja a Salgótarjáni Nyári Tárlaton

Next