Paulikovics Iván szobrászművész kiállítása (Dorottya utcai Galéria, Budapest, 1988)
A Széchenyi Döblingben nem emlékmű. A karosszékbe kényszerített teremtő szellem, a nagy generátor pusztulásának ilyen groteszk látomását egy emlékmű sem viseli el, legfeljebb egy Széchenyi-házioltár magán-mementónak. Mégis ez a szobor lett Paulikovics munkásságában egy új folyamat kezdete, amit a mai emlékműre való felkészülésnek nevezhetünk, most már nem is elsősorban formai-szakmai, hanem szemléleti, gondolati, érzelmi akkumulációnak Mert bár a szüntelenül dolgozó, céltudatos Paulikovics Iván a közelmúltban mutatta be a Stúdió Galériában hozzávetőleg ötévi munkájának eredményét. A kiállítás egyúttal búcsúvétel volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójától, természetes kiválás a számára már korábban lazuló kötelékből. Kinőtt a Stúdióból, mostantól már papírforma szerint is felnőtt szobrászként kezelendő. Ez ugyan igazából már a Széchenyi Döblingben című szobra óta eldőlt: azt a szobrot egy magabiztos, alaposan felkészült, szellemében érett művész csinálta. A szobor kivételes feltűnést keltett. Egy Stúdiókiállítás zajából emelkedett ki, mégis képes volt maga körül rendet vágni és megálljt parancsolni. Paulikovics minden Stúdió-kiállításon részt vett, és - emlékezzünk csak vissza - már legelső, pályakezdő munkái is ki tudtak szólni a forgatagból, hol szemtelen humorukkal, hol kihegyezett ellentétekre épülő hatásukkal, szinte irritálóan intenzív jelenlétükkel. De ami a legfontosabb: az ötlet- és geg-áradat közepén kivétel nélkül mindig plasztikai-formai eszközökkel vágták ki a teret és levegőt maguk körül. Paulikovicsnak az a szándéka, hogy így akarjon hatást elérni, önmagában sem akármilyen elhatározás; az évezredes mesterség örökségének birtokbavétele, a többek szerint kiszikkadó hagyomány vállalása súlyos program, rossz konstelláció esetében béklyóvá is lehet. Rövid távon pedig bizonyos elszigetelődéshez vezet, mert az ilyen szobrász nem úszhat mutatós papírhajón a fecsegő felszín áramlatában. Igaz, ennek - ha stabil értékekről és karakterekről van szó - a majdani célokat és reményeket illetően nincs jelentősége, csak nehezebb és keményebb a küzdelem. A Széchenyi-szobor volt Paulikovics döntésének és tehetségének első igazi, nem váratlan, nem meglepő, hanem szükségszerű igazolása. A Széchenyi-sors irgalmatlan drámáját így látni, és azzá a sűrű, sokértelmű látomássá formálni, amivé lett az alkotói kegyelem ritka pillanata. Széchenyi István a magyar szobrászatban eddig a legjobb esetben portré volt, de inkább a „legnagyobb magyar" méltóságteljes, nemes tartást öltő sztereotípiája, valamely nevezetes tevékenységének jól-rosszul megragadott attribútumával - egyszóval: az emlékmű-szobor szkémája. A köztudat is jobbára csak ennyit bírt el Széchenyiből. Hogy talán Paunkovicsot a zuhanó test, a már halott agy kontrollja nélküli széttartó reflexmozgások, az életösztön (vagy halálfélelem) utolsó mozdulatai ragadták meg, és nem Széchenyi sorsának beteljesülése - ami nagyon valószínű, mivel elsősorban szobrász -, az a mi szempontunkból mindegy. A vízió tökéletesen egybevág a Széchenyi-végzettel. 1982 Stúdió Galéria, Budapest Dömösi Galéria, Dömös (Stefanovits Péterrel) 1983 Forradalmi Múzeum, Szombathely 1953 december 24-én született Budapesten IVÁN PAULIKOVICS 1953 geboren am 24. Dezember in Budapest 1980 Béke Művelődési Ház, Inota (Sáfár Pál Gáborral) Csoportos kiállításokon részt vett Teilnahme an Gruppenausstellungen 1979 Stúdió ’79, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, Pécsi Galéria, Pécs VI. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Galéria, Pécs 1980 Stúdió ’80, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, Dél-Balatoni Művelődési Központ, Siófok 1981 Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója, Műcsarnok, Budapest a KISZ X. kongresszusa tiszteletére rendezett kiállítás, Vigadó Galéria, Budapest 1987 Kortárs Magyar Képzőművészet, Műcsarnok, Budapest program szerint mindig műhelymunkába mélyülő szobrász sok kisméretű plasztikát készített - többizben díjazottja is volt a Pécsi Kisplasztikai Biennálénak -, eddigi munkáit együtt szemlélve látható, ezek nem mindig igazi kisplasztikák. A méreteik szerint igen, de formai jegyeik egyre inkább a monumentális felé mutatnak, noha nem tekinthetők monumentális művek terveinek. Csírájában majd mindegyikben benne van a nagyléptékű szobor - ha úgy tetszik, az emlékmű - lehetősége. Foglalkoztatja a különböző léptékek plasztikai rendbe állított viszonyítása, a fojtott nyugalmú, feszesen mintázott figurák ellentétes mozgása, általában az ellentétek minden fajtája érdekli. Szobrainak legfontosabb eleme éppen az ellentétek között áramló feszültség; teret, formát, expressziót a láthatók közötti rejtve-láthatóval teremt, amivel utat nyit a gondolattársításoknak is, s mert az ellentétek ilyesfajta kiélezése a groteszk lényege, lappangva vagy teljesen nyíltan, groteszk is. Állandóan skálázik az emberi arccal, a jellem-portrétól az álarcig, a mereven feszülő nem-változótól a bronzba öntött pillanatfelvételig Hogyan lesz mindebből monumentális mű? Emlékmű - amiről a nem ok nélkül kesernyés szakmai közéletnek általában az akadémizmus, az „N. N. portrédomborműve az x.-i általános iskola előcsarnokában”, a lakótelepi térplasztika vagy ivókút, a temetőszobrászat, a nyilvános és zártkörű pályázatok vizipóló-mérkőzései, epés kritikák - ha egyáltalán ilyen elhangzik, és meghiúsult remények jutnak az eszébe -, és nem az, hogy csakugyan: az emlékmű voltaképpen egy érdekes és nagy feladat. Hogy fontos történések, nagy személyiségek létezésének nyomát és hatását, az emlékét a mindenkori közös tudatban élő erővel megidézni azért nem akármilyen dolog. És úgy látszik, hogy az emberiségnek szüksége is van rá, különben miért állítottak volna évezredek óta mindig olyan szobrokat, bálványokat, építményeket és jeleket, amelyek a közös gondolatot valamiképp meg tudták testesíteni, s amelyeket a közakarat, de legalább is az egyetértés hívott létre. A szobrász akkor tud monumentális szobrot csinálni, ha hozzájut egy feladathoz, jó monumentális szobor megcsinálására meg akkor lehet reménye, ha a feladat az alkatára szabott. Paulikovics Iván az elmúlt években több megbízást kapott, megkezdhette monumentális készségeinek kibontását. Lépésről-lépésre haladva kipróbálta a fogalmi tartalmú szobor, a szimbólum, majd a klasszikus portré feladatait, és már az első igazi összegezést is felkínálta a Karinthy Frigyes-szobor: a jellem-portré, a különböző léptékek és nézőpontok viszonylagossága, egymásra utalása és egymást taszítása, a formai és gondolati ellentétek kifeszítése, de különösen a groteszk egyszerre és kényszerítően kell ehhez a szoborhoz, másként hozzá sem lehet nyúlni. És mindezek birtokában is könnyen lehet, hogy mégis kisiklik a szobrász kezéből a rendkívüli géniusz senkihez sem hasonlítható egyénisége, és huszadik századi irodalmunk egyik csodája, a Karinthy-életmű világának megidézése. Paulikovics Iván keményen megküzdött a Karinthy-szoborért. Az eredmény olyan emléktér lett, amely a városi forgatag szélén állítja meg a megkettőzött portré meghökkentő látványával az arrajárót, ahol „Én és Énke” huzakodik egymással, a koponya földi birtokosa járkál a koponya deformált oszlopon álló képmása körül, bús örömmel nyugtázza, hogy belőle is szobor lett, a szoborfej feszeng, mit keresek én egy oszlop tetején - inkább olvassátok el, amit írtam nektek, rátok fér! Igen ránk fér, jobban, mint valaha. Paulikovics Iván szerencsés művésznek mondható, eddig minden fontos dolog időben történt meg vele, késleltetés, üresjárat és pangás eddig nem volt alkotói sorsában, lehet, hogy a szerencséje valójában az állandó készenlét potenciális erejének megnyilvánulása. S ha az, akkor ez a jó jövő jele is. ABA-NOVÁK JUDIT Ivan Paulikovics hat vor nicht allzu langer Zeit in der „Studio Galerie” die Arbeiten der letzten fünf Jahre vorgestellt. Damit nahm er gleichzeitig Abschied vom Studio „Junger Künstler” - ein natürlicher Austritt aus Bindungen, die sich schon früher gelockert hatten. Er wuchs über den Rahmen des Studios hinaus: von nun an hat man ihn als souveränen Bildhauer zu bepatrachten. Dieses hatte sich bereits bei seiner früheren Arbeit „Széchenyi in Döbling" entschieden. Diese Plastik zeugt von einem selbstbewusten Künstler mit großer Reife und eigener künstlerischer Linie. Diese Plastik hat großes Aufsehen erregt. Sie hob sich aus dem Rauschen einer „Studio-Ausstellung” heraus, indem sie den Betrachter durch ihr neues Bild bezwang. Paulikovics nahm an jeder „Studio-Ausstellung” teil und doch - erinnern wir uns an seiner Frühwerke-, stach er schon dort aus der Allgemeinheit heraus, sei es durch frechen Humor, durch zugespitzte Gegensätze hervorgerufene Effekte, die von einer fast irritierenden Intensität sind. Das Wichtigste dabei ist, daß die Fülle der Ideen und Gags sich nicht verselbständigt, sondern in das plastische Werk einfließt; Raum und Luft werden durch plastische Mittel geschaffen. Die Absicht Paulikovics mit diesen Mitteln seine Wirkung zu erzielen, ist kein leichter Entschluß, den vertrockneten Traditionen dieses Jahrtausende alten Berufes zu folgen ist - nach Meinung anderer - eine schwere Aufgabe, die leicht in eine Sackgasse führen und zu einem Gefängnis werden kann. Auf kurze Sicht führt dies zu einer bestimmten Isolation, denn ein solcher Bildhauer kann kaum in einem schillernden Papierschiffchen an der geschwätzingen Oberfläche des Stromes schaukeln. Aber wenn wirkliche Werte und Charaktere vorhanden sind - hat alles im Hinblick auf spätere Ziele und Hoffnungen keine Bedeutung- wird aber der Kampf schwerer und härter. Die „Széchenyi"-Plastik war die erste Bestätigung seiner Begabung; diese kam jedoch nicht unerwartet, sondern war logische Folge seiner Entwicklung. Die Eingebung, die es dem Künstler ermöglichte das unerbittliche Drama des Széchenyi-Schicksals glaubhaft darzustellen, entspringt seltenen Moment der schöpferischen Gnade. István Széchenyi war bis heute in der ungarischen Plastik bestenfalls ein Portrait oder der Stereotyp des würdevollen, sich edelgehaltenhabenden „größten Ungarns” - mit einem Wort: war das Schema des Denkmals. Dieses Schema war Abbild des gesellschaftlichen Bewußtseins. Was Paulikovics ergriffen hat - der fallende Körper, die Reflexbewegungen ohne Kontrolle des toten Genhirns oder die letzten Zuckungen des Lebensinstinkts (oder Todesangst) und nicht die Erfüllung Széchenyi’s Schicksals - was für den Bildhauer Paulikovics sehr wahrscheinlich ist, spilt letztendlich keine Rolle: diese Darstellung ist mit dem Széchenyi- Schicksal adäquat. Der Széchenyi in Döbling” ist kein Denkmal. Ein Denkmal wäre nicht in der Lage das Schicksal des in die Knie gezwungenen Reformator-Geistes auf so groteske Weise darzustellen, sondern eignete sich nur als Széchenyi-Privataltar, als Hausmemento. Trotzdem bildet diese Plastik in Paulikovics’s Schaffen den Anfang einer neuen Etappe, den wir als Vorbereitung des modernen Denkmals auffassen können; nicht in erster Linie in formal beruflicher Hinsicht, sondern durch die Akkumulation geistig, emotionaler Aspekte. Der ständig nach 2 sielbewußtem Programm arbeitende Bildhauer Paulikovics hat bereits mehrere Kleinplastiken hergestellt - des öfteres war er Preisträger der Kleinplastikbienale in Pécs. Doch wenn man diese Arbeiten betrachtet, fällt auf, daß sie keine richtigen Kleinplastiken sind. An der Giöße gemessen, sind sie es zwar, aber ihre formalen Merkmale deuten immer mehr auf die monumentale Plastik hin, obwohl sie doch nicht als Entwürfe monumentaler Plastik betrachtet werden können. Die Möglichkeit einer Großplastik - wenn wir wollen, eines Denkmals - steck in jeder. Es beschäftigen ihn die plastische Ordnung verschiedenen Größendimensionen, die entgegengesetzte Bewegung straf geformter Figuren spannungsvoller Ruhe. Der wichtigste Baustein seiner Plastiken ist die Spannung zwischen den Gegensätzen; Raum, Form und Ausdruck entstehen durch das Unsichtbare im Sichtbaren, damit ist auch der Weg für Assoziationen geöffnet. Da die Konfrontation der Gegensätze das Wesen der Groteske ausmacht, sind Paulikovics’s Figuren versteckt oder offen grotesk. Er formt ständig Etüden mit dem menschlichen Gesicht, vom Charakterportrait bis zur Maske, von dem steifgespannten Unverändlichen bis zur in Bronze gegossenen Momentaufnahme. Wie wird aus all dem ein monumentales Werk? Ein Denkmal - bei dem das Fachpublikum nicht ohne Grund den Akademismus, das Portraitrelief von „N. N. in der Vorhalle der Grundschule in X”, Neugebietsplastik oder - Trinkbrunnen, Friedhofbildhauerei; Wasserballspiele der öffentlicher oder geschlossenen Ausschreibungen, Kritiken mit Galle (wenn Überhaupt Kritiken geschrieben werden), zerstörte Hoffnungen assoziiert; und nicht, daß ein Denkmal eine große und interessante Aufgabe ist, das an Spuren, Wirkungen wichtiger Geschehnisse, großer Persönlichkeiten erinnert. Es scheint, daß die Menschheit Figuren, Götzen, Bauten und Zeichen aufgestellt haben, die das gemeinsame Denken verkörpern konnten, die vom gemeinsamen Wollen oder zumindest vom gemeinsamen Einverständnis ins Leben gerufen wurden. Der Bildhauer kann ein monumentales Werk schaffen, wenn er zu einer Aufgabe kommt, die auf ihn zugeschnitten ist. Ivan Paulikovics hat in den Vergangenen Jahren mehreren Aufgaben bekommen; so konnte er seine bildhauerischen Fähigkeiten für die Großplastik entfalten. Schritt für Schitt experimentierte er mit Plastik abstrahierten Inhalts, mit Symbolen und löste die Aufgaben des klassischen Portraits und bot die erste richtige Zusammenfassung dieser Kriterien mit dem „Karinthy Frigyes” - Denkmal an: Charakterportrait, die Relativität und das Sicheinanderbedingen der verschiedenen Maße und Sichtpunkte besonders die Groteske. All diese Kriterien muß man berücksichtigen, um die Figuren verstehen zu können. Auch wenn diese Kriterien vorhanden sind, ist es mörglich, daß der Bildhauer die Kontrolle über das Werden der Figur verliert. Das Individum dieser außergewöhnlicher Begabung, die Welt des Karinthy-Lebenswerkes, dieses Wunder der ungarischen Literatur des 20. Jahrhunderts sind für einen Bildhauer eine große Herausforderung. Ivan Paulikovics hat um dieses Karinthy-Denkmal hart gekämpft. Das Ergebnis ist ein Ort geworden, der am Rande der großstädtischen Hektik den Menschen mit dem verblüffenden Anblick des verdoppelten Portraits zum Stehenbleiben zwingt: wo „Ich und Ichen" miteinander kämpft, der irdische Besit zer des Schädels geht um das auf einer deformierten Säule stehende Bild des Schädels, und mit trauriger Genugtuung nimmt er wahr, daß auch er Denkmal geworden ist. Das Portrait ist verlegen: Was suche ich auf einer Säule - ihr sollt lieber lesen, was ich geschrieben habe, ihr habt es nötig! Ja, wir haben es nötig, mehr als je! Ivan Paulikovics kann glücklich genannt werden, bis jetzt ist mit ihm jede wichtige Sache zur rechten Zeit Wirklichkeit geworden, Verspätung und Leerlauf gab es in seinem schöpferischen Leben nicht. Wahrscheinlich ist dieses Glück in Wirklichkeit der ständigen Bereitschaft seiner potentiellen Kraft zu verdanken. Und wenn es so ist, ist das auch Zeichen der glücklichen Zukunft. JUDIT ABA-NOVÂK PAULIKOVICS IVÁN 1968-72 a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán tanul 1972-77 a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán folytatja tanulmányait. Mestere: Somogyi József volt 1977-78 művésztovábbképzés a moszkvai Szurikov Intézetben 1983, 84 részt vesz a nagyatádi Faszobrász Szimpozion Híd-programjában 1984, 86 a siklósi Kerámia Alkotótelepen dolgozik 1984-től minden nyáron tanít a zebegényi Szőnyi István Szabadiskolában Önarckép Selbstbildnis, 1988 1968-72 Besuch das Gymnasium für Bildende- und Angewandte Kunst, in Keramikklasse 1972-77 Studium an der Hochschule für Bildende Kunst bei Somogyi József 1977-78 Stipendium für künstlerische Weiterbildung im „Institut Surikov” in Moskau 1983- 84 Teilnahme am Program „Brücke” des Symposions für Holzplastik in Nagyatád 1984- 86 Arbeiten in der Künstlersiedlung in Siklós 1984 Professor der Sommer- Volkshochschule „Szőnyi István” in Zebegény Önálló kiállításai Einzelausstellungen 1984 József Attila Művelődési Központ, Makó (Lóránt Zsuzsával) 1985 „Fejek”, Vármúzeum, Dunaföldvár (Varga Amár Lászlóval) Híradástechnikai Anyagok Gyára, Vác (Táncos Lászlóval) Horváth Endre Galéria, Balassagyarmat 1986 Stúdió Galéria, Budapest „Ablakok", Bartók '32 Galéria, Budapest (Lóránt Zsuzsával, Táncos Lászlóval, Varga Amár Lászlóval) Kuny Domokos Múzeum, Tata (Táncos Lászlóval) „Tíz szobor, tíz grafika", SZOT Oktatási Intézet, Balatonfüred (Táncos Lászlóval) SZOT Oktatási Intézet, Balatonfüred (Táncos Lászlóval) 1987 Rideg Sándor Művelődési Ház, Budapest Kernstok Terem, Tatabánya Művelődési Központ Kisgalériája, Szentes Helyőrségi Művelődési Ház, Nagyoroszi SZOT Oktatási Intézet, Balatonfüred XI. kerületi szobrászok és grafikusok kiállítása, Bartók '32 Galéria, Budapest III. Országos Portrébiennálé, Hatvani Galéria, Hatvan VII. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Galéria, Pécs XI. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, Nógrádi Sándor Múzeum, Salgótarján XXII. Szegedi Nyári Tárlat, Móra Ferenc Múzeum, Szeged 1982 Országos Képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója, Műcsarnok, Budapest „Emberi környezetért”, Vigadó Galéria, Budapest a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának egyedi rajz- és kisplasztikai kiállítása, Megyei Művelődési Központ, Tata 1983 a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza alapításának 10. évfordulója tiszteletére rendezett kiállítás a Szovjetunióban járt művészek alkotásaiból, Szovjet Kultúra és Tudomány Háza, Budapest Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója, Műcsarnok, Budapest Vili. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Galéria, Pécs XXX. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely 1984 Országos Képzőművészeti Kiállítás ’84, Műcsarnok, Budapest Stúdió ’84, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, Budapesti Nemzetközi Vásár 23. pavilonja, Budapest Georgi Dimitrov tiszteletére rendezett centenáriumi kiállítás, Budapest Galéria, Budapest Vázlatpályázat a 40 Alkotó Év kiállításra, Bartók ’32 Galéria, Budapest „Magyar Művészek” vándorkiállítás Ausztriában a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának vándorkiállítása Csehszlovákiában 1985 „40 Alkotó év”, Jubileumi kiállítás, Műcsarnok, Budapest Válogatás a „40 Alkotó év” kiállítás anyagából, Manyezs, Moszkva Stúdió ’85, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, Ernst Múzeum, Budapest V. Országos Portrébiennálé, Hatvani Galéria, Budapest IX. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécsi Galéria, Pécs 1986 Stúdió '86, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest XXV. Szegedi Nyári Tárlat, Móra Ferenc Múzeum, Szeged Zeitgenössische bildende Kunst aus Ungarn, Galerie Künstler, München „Önarckép", Budapest Galéria Lajos Utcai Kiállítóterme, Budapest „Tisztelet a Mesternek”, a Szőnyi István Szabadiskola tanárainak kiállítása, Szőnyi István Múzeum, Zebegény a DUNAPART Alkotóközösség kiállítása, Kunsthalle, Tübingen 1988 Országos Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest EXPOARTE, Fiera Internazionel dell 'Arte Figurative, Bari a DUNAPART Alkotóközösség kiállítása, Casona dello Sport de PTT, Róma Díjak Presse 1980-83 Derkovits-ösztöndíj 1981 Nívódíj, a Derkovits ösztöndíjasok éves beszámolóján 1982 a Vas Megyei Tanács Derkovits-díja 1983 a KISZ KB különdíja a Vili. Országos Kisplasztikai Biennálén Pálya-díj a nagyatádi Faszobrász Szimpozion Híd-programjának pályázatán 1984 a Római Magyar Akadémia három hónapos ösztöndíja 1986 SZOT-ösztöndíj a KISZ KB különdíja a Stúdió ’86 kiállításon 1987 a Nógrád Megyei Tanács díja a Salgótarjáni Nyári Tárlaton