Szentgyörgyi József, Munkácsy-díjas festőművész kiállítása (Csepel, Iskola Galéria, 1988)

„Tékozló könyvtárnyi irodalma van ma már annak, miért élünk úgy itt Kelet-Közép-Európában, ahogyan élünk, miért váltunk ilyenné, amilyenek vagyunk. Mintha elvesztettünk volna valamit — nem is elsősorban anyagi lehetőségeket, a jólét és felemelkedés biztosíté­kait: úgy tűnik, annak bizonyosságát vesztettük el, hogy nem alázhatnak meg bennün­ket. Korunk a megaláztatások sorozata — kegyetlenségből, parancsolásból, tébolyból származó megaláztatásoké. Ezt mindannyian érezzük, de fokozottan érzik a fiatalok és a művészek. Ez az érzés a központi gondolatban, központi mozgató ereje Szentgyörgyi József képei­nek. A művészetéről korábban megjelent írások már megrajzolták eddigi pályaképét­, Domanovszky Endre kompozicionális és színbeli keménységéről, Kokas Ignác árnyalt, elsősorban folthatásokra építő gazdag kolorítjáról és Kondor Béla szemléleti mélységé­nek, szabadon kibontakozó eszköztárának tanulságairól beszélnek. Folytatandó hagyo­mánynak ez éppenséggel elég sokrétűnek tűnik — de ennél talán fontosabb, hogy mindebből napjainkra önálló velleitású piktúra alakult ki. Szentgyörgyi Józsefnek utol­jára 1979-ben volt kiállítása a Műcsarnokban. Az azóta eltelt évtized során művészete beérett, ugyanakkor megtartotta bizonyos alapvető jellegzetességeit. Ragaszkodik a figuralitáshoz — gondolatainak hordozója az emberi alak. A mű gondolati középpont­jába állított figura körül pedig lüktető színek csendülnek össze. E koloratban bontakoz­nak ki azok a drámai momentumok, amelyek a figura által hordott gondolatiságot tá­mogatják, kibontják. Ez egyben jelzi, hogy a művész az alkotás morális, szubjektív mó­don tolmácsolt mozzanatát fontos, meghatározó elemnek tartja. Mindezáltal Szent­györgyi egy vízionárius festésmód jelentős képviselőjévé lett, akinek képi víziói a re­ménytelenség és félelem pszichikai állapotát tolmácsolják. Alakjait üres, szorongató belső térbe zárja, s azok eltorzítva vagy megcsonkítva jelennek meg. Ez a zárt, ablak­­taan kis tér általános állapotunk jelképe, s evvel — ha talán nem is tudatosan — csat­lakozott az európai irodalom és művészet olyan nagyjaihoz, mint Sartre, Camus vagy éppen Francis Bacon, akiknek műveiben ugyanez a felismerés látott napvilágot. A Cím nélkül, mely voltaképpen Ikaruszról, a szárnyalni kívánó, de bukni kényszerülő emberről szól, a Kötéltánc, az Egyensúly vagy akár a Házioltár a reménység távoli csapdákat rejtegető fogódzójába kapaszkodó emberről szól — de vájjon lesz-e elég ere­jük a csapdák óvatos kikerülésére? Nem csapódik-e rájuk — mint már annyiszor a törté­nelem során — valamely utópia csapdája és kelepcébe kerülve, lesz-e még erejük a fenn­maradásra? Lényegében ugyanezt a gondolatot hordozza — némileg más akcentussal — a Beszélge­tők (Vitatkozók) sorozat is. (Zárjelben jegyzem itt meg, jóllehet Szentgyörgyi művé­szetének fontos jellemzője, hogy ugyanazt a témát több változatban is megfesti, mint­egy körüljárja így annak minden részletét.) A sorozat képei fotók nyomán készülnek. Szentgyörgyi József is — mint annyian mások — a fotóban az igazság eszközét fedezte fel: az apparát a pártatlan megfigyelés adottságát jelképezi, amely mindent lát, de nem kommentál. Ez azonban a művészt nem elégíti ki — túllép ezen, hogy a művészet általa is vallott humánus voltának, szubjektív jellegének engedelmeskedjen. Úgy tűnik, Szentgyörgyi József is eljutott alkotó munkája során ahhoz a gondolathoz, amit egy francia gondolkodó így fogalmazott meg: „Csak egy baj van, az, hogy meg­születtünk. Az élet balesetek sorát tartogatja számunkra, melyeket nem egyszer magunk szabunk magunkra, máskor meg éppen mások idéznek elő. De az is lehet, hogy képei éppen arról szólnak, hogy a születés „balesete” után már semmi olyan, ami ehhez foghatóan rossz, nem történhet velünk. Szentgyörgyi József arra törekszik, hogy képein értelmezze a körülöttünk levő való­ságot. Nem rajta múlik, hogy képi világa meglehetősen pesszimista. De ezért kárpótol bennünket — mint vérbeli festő — a látványélmény gazdaságával, képeinek festői érté­keivel felnőtt a magyar piktúra nagyjaihoz, s így képes betölteni a gazdag magyar festői hagyomány őrző-továbbvívő mesterének szerepét. Láncz Sándor Kötéltánc 't't7 Tz^\

Next