Szentgyörgyi József, Munkácsy-díjas festőművész kiállítása (Csepel, Iskola Galéria, 1988)
„Tékozló könyvtárnyi irodalma van ma már annak, miért élünk úgy itt Kelet-Közép-Európában, ahogyan élünk, miért váltunk ilyenné, amilyenek vagyunk. Mintha elvesztettünk volna valamit — nem is elsősorban anyagi lehetőségeket, a jólét és felemelkedés biztosítékait: úgy tűnik, annak bizonyosságát vesztettük el, hogy nem alázhatnak meg bennünket. Korunk a megaláztatások sorozata — kegyetlenségből, parancsolásból, tébolyból származó megaláztatásoké. Ezt mindannyian érezzük, de fokozottan érzik a fiatalok és a művészek. Ez az érzés a központi gondolatban, központi mozgató ereje Szentgyörgyi József képeinek. A művészetéről korábban megjelent írások már megrajzolták eddigi pályaképét, Domanovszky Endre kompozicionális és színbeli keménységéről, Kokas Ignác árnyalt, elsősorban folthatásokra építő gazdag kolorítjáról és Kondor Béla szemléleti mélységének, szabadon kibontakozó eszköztárának tanulságairól beszélnek. Folytatandó hagyománynak ez éppenséggel elég sokrétűnek tűnik — de ennél talán fontosabb, hogy mindebből napjainkra önálló velleitású piktúra alakult ki. Szentgyörgyi Józsefnek utoljára 1979-ben volt kiállítása a Műcsarnokban. Az azóta eltelt évtized során művészete beérett, ugyanakkor megtartotta bizonyos alapvető jellegzetességeit. Ragaszkodik a figuralitáshoz — gondolatainak hordozója az emberi alak. A mű gondolati középpontjába állított figura körül pedig lüktető színek csendülnek össze. E koloratban bontakoznak ki azok a drámai momentumok, amelyek a figura által hordott gondolatiságot támogatják, kibontják. Ez egyben jelzi, hogy a művész az alkotás morális, szubjektív módon tolmácsolt mozzanatát fontos, meghatározó elemnek tartja. Mindezáltal Szentgyörgyi egy vízionárius festésmód jelentős képviselőjévé lett, akinek képi víziói a reménytelenség és félelem pszichikai állapotát tolmácsolják. Alakjait üres, szorongató belső térbe zárja, s azok eltorzítva vagy megcsonkítva jelennek meg. Ez a zárt, ablaktaan kis tér általános állapotunk jelképe, s evvel — ha talán nem is tudatosan — csatlakozott az európai irodalom és művészet olyan nagyjaihoz, mint Sartre, Camus vagy éppen Francis Bacon, akiknek műveiben ugyanez a felismerés látott napvilágot. A Cím nélkül, mely voltaképpen Ikaruszról, a szárnyalni kívánó, de bukni kényszerülő emberről szól, a Kötéltánc, az Egyensúly vagy akár a Házioltár a reménység távoli csapdákat rejtegető fogódzójába kapaszkodó emberről szól — de vájjon lesz-e elég erejük a csapdák óvatos kikerülésére? Nem csapódik-e rájuk — mint már annyiszor a történelem során — valamely utópia csapdája és kelepcébe kerülve, lesz-e még erejük a fennmaradásra? Lényegében ugyanezt a gondolatot hordozza — némileg más akcentussal — a Beszélgetők (Vitatkozók) sorozat is. (Zárjelben jegyzem itt meg, jóllehet Szentgyörgyi művészetének fontos jellemzője, hogy ugyanazt a témát több változatban is megfesti, mintegy körüljárja így annak minden részletét.) A sorozat képei fotók nyomán készülnek. Szentgyörgyi József is — mint annyian mások — a fotóban az igazság eszközét fedezte fel: az apparát a pártatlan megfigyelés adottságát jelképezi, amely mindent lát, de nem kommentál. Ez azonban a művészt nem elégíti ki — túllép ezen, hogy a művészet általa is vallott humánus voltának, szubjektív jellegének engedelmeskedjen. Úgy tűnik, Szentgyörgyi József is eljutott alkotó munkája során ahhoz a gondolathoz, amit egy francia gondolkodó így fogalmazott meg: „Csak egy baj van, az, hogy megszülettünk. Az élet balesetek sorát tartogatja számunkra, melyeket nem egyszer magunk szabunk magunkra, máskor meg éppen mások idéznek elő. De az is lehet, hogy képei éppen arról szólnak, hogy a születés „balesete” után már semmi olyan, ami ehhez foghatóan rossz, nem történhet velünk. Szentgyörgyi József arra törekszik, hogy képein értelmezze a körülöttünk levő valóságot. Nem rajta múlik, hogy képi világa meglehetősen pesszimista. De ezért kárpótol bennünket — mint vérbeli festő — a látványélmény gazdaságával, képeinek festői értékeivel felnőtt a magyar piktúra nagyjaihoz, s így képes betölteni a gazdag magyar festői hagyomány őrző-továbbvívő mesterének szerepét. Láncz Sándor Kötéltánc 't't7 Tz^\