Szőnyei György kiállítása (Fiatal Iparművészek Stúdiója, 1988)
KALEIDOSZKÓP Merész intellektuális kalandozás, izgalmas utazás naplójegyzetei Szőnyei György grafikai lapjai. Meglepőek és banálisak egyszerre. Nincs fogódzópont, amiben megkapaszkodhatunk, nincs kiindulópont, ahonnan elindulhatunk, ám mégsem érezzük magunkat elveszettnek — mert az irónia mindent elsúlytalanít. Az irónia parttalanságát azonban megakasztja a kompozíció racionalizmusa, az átgondoltság és megépítettség stabilitást sugárzó rendje. De talán még sincs rend? Talán mégsem csupán a tudatos komponálás munkálkodik ezeken a lapokon? Talán csak látszat a részletek logikus rendje? A nagy, üresen hagyott, fehér felület és az apró, egzaktan meghatározott, éles kontúrokkal megrajzolt geometrikus formák viszonya feszültséggel teli, a látvány nyugtalan, vibráló, mozgalmas. A látszatra kiismerhető összefüggések minduntalan megkérdőjeleződnek, az aláás fölérendeltség örökké felcserélődik. Mint a kaleidoszkóp apró, színes formái, úgy állnak össze a fekete foltok, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul. Hosszasabban szemlélve Szőnyei György lapjait rádöbbenünk, hogy a kiszámíthatatlanság nagyon is kiszámított, az esetleges látszatok nagyon lényegiek, s az ironikus átértelmezések megnyugvást nem hagyó játéka messzemenően átgondolt pályákra kényszeríti az interpretációt. Szőnyei György iróniája jellegzetesen nyolcvanas évekbeli irónia. Mindent megkérdőjelez, ami korábban egyértelműnek, lezártnak, egyszerűnek tűnt, s az alakzatok állandó színeváltozását, állandó új összefüggésbe rendeződését kínálja. Játékos, olykor teljesen antropomorf képzeteket kelt, miközben leplezetlenül felmutatja „művi", „csinált", „szerkesztett" jellegét. Eklektikus formarendszereket épít, melyekben a „minták", az ornamensek, a szerkezetet hordozó és meghatározó alapformák mind szabályos geometrikus formák származékai. Megdöbbentően sokféle, meglepően gazdag formakészlete lényegében a szabályos egyenesek által meghatározott háromszögek és négyszögek, illetve az ugyancsak teljesen szabályos kör töredékeiből áll össze. Egyetlen szabadon, szabálytalanul húzott vonal nincs lapjain, minden tökéletesen egzakt, geometrikusan tiszta és precíz. Ám az összhatás mégis eklektikus, mintha a rajzi rögtönzés, a spontán firkálás és a szabályos mértani JEGYZETEK SZŐNYEI GYÖRGY LAPJAIHOZ rajz különös vegyülékéből jött volna létre a látvány. Nem tudjuk eldönteni, miféle rendszer alapján sűrűsödnek hatalmas fekete tömbbé az apró morzsalékformák, s megint másutt miféle elv alapján szóródnak szét a benépesületlen, üres terepen. Szeszélye ez, vagy egy számunkra ismeretlen, követhetetlen, végtelenül bonyolult és differenciált módszer, mely a leírhatatlanul sokféle formát kimetszi a fekete felületből, mely az utánozhatatlanul komplikált kontúrokat meghatározza? Szőnyei nem ad választ ezekre a kérdésekre, mert munkáinak lényege éppen ez a gazdag meghatározatlanság, a valóság redukálhatatlanságának, összetettségének képi interpretációja. A geometrikus rend töredékformákra hullott szét. Az egyértelmű struktúra átadta helyét a töredékek zavarbaejtően gazdag szövevényének, melyben — látszatra — a véletlen totális hatalma érvényesül. A monolitikus és minimalista rendszerek a végtelen túlfinomodás és differenciálódás következtében önmaguk ellentétébe, a lebonthatatlan összetettség állapotába csaptak át. A látvány rejtélyként tárult fel, melyben az apró geometrikus töredékformák banalitása a nagy összefüggések elfedésének, s nem feltárásának lett eszköze. Éppen ezért a dekorativizmus is másként jelenik meg itt, mint pl. a hatvanas évek hard edge és minimalista művészetében. A dekorativizmus összekapcsolódik egy nyugtalanító, ambivalens helyzeteket sejtető, ironikus intellektualizmussal. Különös mutatvány szemtanúi vagyunk: a látszatra közömbös, egyszerű alapformák hallatlanul gazdag asszociációkat keltenek. Csupa ellentétet látunk magunk körül, miközben a kis lapok játékos dekorációként jelennek meg. Banális formatöredékekből hirtelen Malevics szuprematizmusára, apró, testetlenül és súlytalanul lebegő, a fehér alapon szétszórt csíkjaira és négyszögeire gondolunk; másutt Bart van der Leck fehérrel kitakart, emberi figurából absztrahált háromszögeire és rombuszaira; ismét másutt pop art emblémákra, vagy közönséges tárgyakra, jelekre. S éppen ez a többértelműség, az irónia és a stílusutalások, hivatkozások vegyítése teszi annyira aktuálissá, jelentésgazdaggá ezt a törékeny, játékos, de mégis komoly kaleidoszkópvilágot. Hegyi Lóránd