Bakallár József képei (Vigadó Galéria, Budapest, 1989)
Bakallár József mikrorealizmusa Uemura a Tokiói Modern Múzeum professzora jellemezte úgy Bakallár József művészetét, hogy benne a „színek a képek hormonjai.” Könnyű erről meggyőződni, ha tüzetesen szemügyre vesszük táblaképeit, miniatúráit, amely utóbbi műfajnak mostanában igen nagy figyelmet szentel. Sokszor úgy tűnik a költészetnek az a művészi elve (ars poeticája) érvényesül szemléletében, amely szerint „nem az énekes szüli a dalt, hanem a dal szüli énekesét.” Bakallárnál a kényszerítő színélmény, amely meghatározza a témát, ecsetet ad az alkotó kezébe. „Szent megszállottságról” beszélhetünk, a kiválasztottság szemmel tapasztalható bizonyságának, azaz: a régi mesterek hitvallás-vállalásának, elkötelezettségének a szép mesterség mellett. Tiszta világ a Bakalláré, paradicsomi romlatlanságot hordoz. Mondhatjuk: szakrális világ még akkor is, ha képei olykor profán témájúak. Tetten érhető itt a japán táblaképek anyagtisztelete, átizzítja a kompozíciókat és sajátos nyelvet sugall. Bakallár József kedveli a tájképeket, gyermekkorának meghatározó lakóhely-emlékeit, amelyek legtöbbször transzcendens értelmezést kapnak; metafizikai sugárzásuk arról győz meg, hogy a XX. század legvégén is lehet hinni a „szent valóságban”, annak egységében, s csak az emberen múlik, hogy ne hulljon részeire a világ. Bakallár ennek az egységnek vallója, ezért figyelhet ritka pontossággal a legkisebb részletekre, melyeket mikrovilágnak, az ehhez kötődő művészi szolgálatot pedig mikrorealizmusnak nevezhetünk. Különös, ahogyan a kisvilág egymás mellé rendeződik egy-egy Bakallár-képen: a kert alá osonó Nap mintha beköszönne a kerítésen, hogy feloldja fekete gondjainkat, az elszálló vadludak mintha sorsunk életünk röppenő esztendeire figyelmeztetnének. Folytathatnák a példákat, amelyekből kiderül: a kis méretek a nagy valóság dimenzióit hordozzák, alapvető életkérdéseket. Titkos időjáték folyik valamennyi képen. A mozdulatlan pillanatokat ugyanis az a különös érzék mozdítja ki, amely a klasszikus-romantikus európai szemléletben (Keats lírájában) a szép nosztalgikát hordozza. Ott így áll: „A szépség is csak múlandó, mert halni tér”. Bakallár utána kap a szépségnek, de nem „bemerevíti”, hanem egymás mellé rendezi részleteit, azaz megsokszorozza. Ebből következik, hogy képein a sík és természetek szinte valamennyi szöglete — éppen a színek említett hormon-szerepe miatt élni és világítani kezd. E kiegyensúlyozott lírának manapság azért van nagy jelentősége, mert a Baudlaire óta megfordított eszménykeresés újra visszatér eredeti útjára: nem a rútban (a „romlás virágaiban”) fölfedezhető a szép, hanem az arányokban, harmóniában, mint a gótikus katedrálisokon. A megfáradt emberiség, aki a művészetre alig képes, csöndes figyelmeztetést kap ennek a magyar alkotónak munkái által: a művészetben, jóllehet nincs visszarendeződés, mégsem jelenti, hogy elvesznek a klasszikus értékek, sőt a ragaszkodás az „ősi törvényekhez” új szemet nyit akkor, amikor annyi a törvénytelenség, a dilettantizmus, amelynek bölcsőjét a rosszul értelmezett modernizmus ringatja. Bakallár József képei arra valók, hogy a szellemet megszabadítsák a hamis ragyogástól. Tündér viszonyítások ezek, kiegyensúlyozott hangulatok előidézői, sohasem keveredik rajtuk művészet és filozófia vagy természettudomány. Az ellentétek harmóniáját vallja művészünk, a misztériumot, vagyis a költészetet, amelynek nyelvét alázatosan beszéli. Mivel ismeri a Titkot, Tóth Sándor