Buda István, Kubisch János szobrászművészek és Ridovics Péter festőművész kiállítása (Medgyessy Terem, Debrecen, 1989)
A művészbarátok között közszájon forog, hogy a művészek körében kiveszni látszik a kollegalitás. Ilyen körülmények között méltán kelt feltűnést, hogy három képzőművész, Buda István és Kubisch János szobrász, Ridovics Péter festő már sok év óta együtt állít ki, s ami ennél is lényegesebb, szakmai barátság és vitákban edzett eszmeközösség motiválja közös fellépésüket. Tíz éve vannak pályán, a lelkiismeretes alkotó munkával járó műgondot választják, diplomával a tarsolyukban is a tanulást, a továbbképzést tekintik legfontosabb teendőjüknek. A mintázás, festés, rajzolás közben ragaszkodnak a tanulmányaik során szerzett tapasztalatokhoz, nem fordítanak hátat a művészettörténet klasszikus tradícióinak, nem igazodnak a művészet sorsfordulójáról meghirdetett és a kultúrhistória fényeitől függetlenített elmélethez. Mindegyikük következetesen vállalja a jeles elődök munkásságában felhalmozott értékeket, s azzal is tisztában van, hogy nincs törekvés, iskola, áramlat, előzmények nélkül. Buda István a plasztikai műfajok sokoldalú művelője. Rendkívül érzékenyen kidolgozott arcmásai a jellemző képesség árnyaltságáról, a szobormintázás finomságáról tanúskodnak. Minden műve a formaadás művességének a vizsgája, az anyagszerű észjárás kifejezője. Kubisch János portréiról mindez ugyancsak elmondható, ő is együttérzéssel, meghitten érzékelteti a modellről benne élő ismereteket, a megjelenített karakter külső és belső sajátságait. Mindketten úgy végzik az emberábrázolás feladatait, hogy egyben félreérthetetlenül utalnak hivatásuk lényegére, arra, hogy a művészeti tevékenység elmélyülést kíván, körültekintő figyelmet, az érzelmek, az élethelyzetek dolgában intuitív tapintatot, a harmónia, a békés hangulat szolgálatát. Ezt az emberséges magatartást nem áldozzák fel, az önmegvalósítás gőgjének oltárán, a műalkotás létrehozásának indítékai közül nem hagyják ki a befogadó, a közönség beavatkozásának szándékát. A becses körplasztikák mellett kitűnő érmek is készülnek a két szobrász műhelyében, ők azok közé tartoznak, akik az emblémaszerű érmészetet továbbfejlesztik a miniatűrreliefek irányába, anélkül azonban, hogy az alaki tömörség követelményeiről lemondanának. Hiba lenne mindebből arra következtetni, hogy Buda István és Kubisch János szobrászata egyívásúnak minősíthető, egy tóról fakad. Eszményeik ugyan összefűzik kettőjüket, elképzeléseik anyagban történő kivitelezése sokszor különbözik egymástól, a formák hangsúlyát, a felületek megmunkálását szemléletük eltérései módosítják. Miként illik közéjük a festő Ridovics Péter? Az ő esetében is nyilvánvalóvá lett, hogy a műalkotás ismérveit a művész szellemisége, a benne kifejezett lelki habitus, az általa érzékelhetővé tett szakmai felelősség határozza meg. A kiállítás arcképeiben, a társakhoz, kortársakhoz, az emberekhez való viszony a közösséget vállaló indulat tükröződik. De a tájkép, a csendélet is hordozhat efféle tartalmakat; a festői nyelvezetnek egyébként se tesz jót a szájbarágás, a realizmus félreértése szülte ugyanis - az epikus részletezéssel terhelt szocialista életképet. Ridovics Péter a színek elevenségével, könnyedségével, esetenként éppen képzetkeltő súlyával, kontrasztos lendületével közli megérzéseit, sejtéseit, ám talál tónusokat, fényeffektusokat a társas összetartozás nélkülözhetetlenségének a tudatosítására, az eszmei hűség kinyilvánítására. Festményeinek koloritja igazolja a természetesség tiszteletét, mert az alkalmat teremt a mondanivalóban összezsúfolódó asszociációkkal fontossági sorrend szerint foglalkozni. Tartja magát a pleinair találataihoz, de nem mellőzi a képszerkesztéshez szükséges sűrítés vagy lazítás fokozatait, mert végül is a spektrum frissességéből, átmenetei közül az érzékek hatásmechanizmusának a változatai alapján emel ki sávokat, szorít háttérbe tompa foltokat. Célja viszont változatlan, a saját kedélyállapotát megosztani a nézővel, értesíteni őt a boldogság esélyeiről, a zavartalan emberi együttélés kilátásairól. Akár képen, akár térben idézik is fel a választott személyiségeket, a meghitt szituációkat, rokonszenvel, megértéssel örökítik meg az arcvonásokat, a jellegzetes mozdulatokat, s szinte elemezhetően határozzák meg az egyéni tulajdonságok kisugárzását, azt a csendet, töprengést, merengést, aminek a jelzésére nincsenek stílusjegyek, de ami mégis ott érvel a festményen, a szobron az ábrázoltak szeretetreméltósága, öntudata, igazságérzete mellett. Az ilyen művészi varázslatra mondottak volt a régiek, a figurának atmoszférája van, a műtárgyba lélek költözött. Ajánlom figyelmükbe e három művész alkotásait. Pogány Ö. Gábor A Képcsarnok meghívja Önt BUDA ISTVÁN KUBISCH JÁNOS szobrászművészek RIDOVICS PÉTER festőművész kiállításának megnyitására 1989. október 19-én csütörtökön délután 5 órára SZÍJ REZSŐ művészettörténész megtekinthető 1989. október 19—28-ig Medgyessy Terem, Debrecen Vörös Hadsereg útja 31. Ridovics Péter Megnyitja